A Firewind egykor zeneiskolás projektként indult, most pedig már a tizedik nagylemezükről számolhatunk be. A dallamos power metalban utazó görög-német alakulat pozitív meglepetést okozott.
A Firewind egykor zeneiskolás projektként indult, most pedig már a tizedik nagylemezükről számolhatunk be. A dallamos power metalban utazó görög-német alakulat pozitív meglepetést okozott.
Jövőre már a Darkest Hour is harminc éves lesz. Azért ez szép kor egy zenekar életében, bárhogyan is nézzük. Ráadásul a zenekar jelenlegi felállása már több, mint tíz éve változatlan, ami meg arra utal, hogy a tagok megtalálták az egyensúlyt. És akkor milyen is lehet egy új album, amire hét évet vártunk? Érdekes! Itt van a Perpetual Terminal.
Egy biztos: azzal nem vádolhatjuk Dickinsont, hogy elsiette volna az új albumát… Röpke 19 évet kellett várni a 2005-ös Tyranny of Souls folytatására, pedig akkori nyilatkozatai alapján nem akarta befagyasztani szólókarrierjét. Talán ő sem sejtette mennyire fel fog pörögni a Maiden gépezete, akkoriban kezdtek el retrospektív turnékat csinálni és az amúgy is elképesztő népszerűségüket fellőtte a sztratoszférába. Komolyabban 2014-ben csaptak bele a munkálatokba Roy Z-vel, és a hosszú kihagyás miatt volt egy megérzésem, hogy ez az album vagy zseniális lesz vagy borzasztó. Lássuk melyik!
A Mötley Crüe eredeti gitárosa szólóban, sztárvendégekkel, nyugdíjból visszatért producer-legendával. Sokan jó ideje vártuk már a The Other Side of Mars megjelenését, végül a három kedvcsináló kislemez után február végén a teljes album is megjelent.
Engem viszonylag későn tudott megnyerni magának az Amaranthe. Már a 2013-as The Nexus is nagy port kavart anno a médiában, akkoriban mindenki találkozott legalább a nevükkel. A recept egyedi volt (akkoriban legalábbis), engem azonban mégsem tudott meggyőzni a túlságosan popba hajló dalaival. Nem is foglalkoztam a csapattal sokáig, majd a covid közepén megjelent Manifest lemezük valahogy megtörte a jeget. Nem változtak sokat, én viszont annál inkább, nyitottabb lett az ízlésem és azt vettem észre, hogy állandóan az Archangel és a Fearless megy a fejemben. Azóta szépen bepótoltam a diszkográfiát és a The Catalyst volt az első albumuk, amit már vártam.
A Ministry tipikusan az a zenekar, amit egyszer látni kell az életben. Ez az, ami még az én esetemben, sajnos várat magára. Későn érő típus vagyok, így Al Jourgensen mester munkásságát is későn kezdtem el értékelni. Ellenben azóta folyamatosan nyomon követem, hogy mit művel az öreg. Most meg itt van a a Ministry tizenhatodik stúdióalbuma.
A Lamb Of God egy megkerülhetetlen zenekar, ha bírod a keményebb zenéket. Nem csoda, hogy mi is belebotlottunk már párszor az évek során. Most pedig eljött az idő, hogy a legendás Wrath című albumot ünnepeljük, hiszen tizenöt éves lett a kicsike!
Imádok új zenéket felfedezni, így külön örülök, amikor a kiadók küldik a friss zenekarok lemezeit. A Sharptone Records is így tett, aki az új üdvöskéjét mutatja be most nekünk. Itt van a Profiler bemutatkozó lemeze, A Digital Nowhere címmel.
Számomra valahogy a klasszikus doom zene az sosem lesz amerikai sajátosság. Természetesen vannak az Egyesült Államokban is kultikus doom bandák, de valahogy azt érzem, hogy ez tipikusan európai műfaj, ami erről a kontinensről származik és itt tudnak hiteles zenét létrehozni az emberek. Persze mindig van kivétel, ami erősíti a szabályt és ezekhez tartozik a Earthen is.
Február elején az A/Oratos bemutatkozó lemeze kapcsán már emlegettem a Griffon nevét – azóta pedig be is futott a párizsiak harmadik korongja. Bizonyára sokan vagyunk úgy egy-egy underground megjelenés kapcsán, hogy az ismerkedés korai fázisában lelkesedünk az adott kiadványért, majd hetek (hónapok) múltán már nemhogy a dalokra, de magára a kiadvány címére sem emlékszünk, legrosszabb esetben pedig a formáció neve is törlődik a memóriánkból.
Fiatal zenekar Svédországból, akik - sajnos vagy szerencsére - jó párat elfelejtettek lapozni a naptárban. A Smoking Snakes a glam-sleaze műfaj mellett tette le a voksát, Danger Zone című bemutatkozó albumuk erősen ajánlott a műfaj követőinek.
A “chisel” jelenthet vésőt, feszítővasat, de lopást, csalást, átbaszást is. Egy ilyen névvel talán nem túl meglepő, hogy a londoni The Chisel punkban utazik, közelebbről a hőbörgős oi!-ban erősek, híven az olyan ősökhöz, mint az Cockney Rejects, a Cock Sparrer vagy az Angelic Upstarts.
A budapesti underground bugyraiból 2013-ban bukkant elő a Dope Calypso formáció. A látszólag komolytalan garázs punk-rock trió február 16-án dobta ki legújabb Giddy Up-ra keresztelt albumát. Ne tévesszen meg senkit a látszat, ugyanis a sufnituning mögött kiérződik a magas szintű tudás és kreativitás.
Akármit lehet mondani a grunge-ra, az biztos, hogy mindenkiből kivált valamilyen érzést. Kurt Cobain és a Nirvana pedig különösen erős érzelmeket tud kiváltani az emberekből. Szinte, hihetetlen, de harminc éve jelent meg a Nirvana MTV Unplugged In New York albuma, ami a valaha készült egyik legjobb unplugged felvétele volt a zenei csatornának.
Németországról, ha a metalról vna szó, nekem elsőre mindig a Rammstein ugrik be. Ez teljesen érthető, hiszen az industrial metal úttörői nem kis sikert tudhatnak a magukénak. Most viszont nem róluk lesz szó, hanem egy újabb one man projectről, a Jaguar Godról.
Ez a lemez még decemberben jelent meg, ám nekem év elején dobta fel a release radar, és rendesen rajta ragadtam. Hősünk pofátlanul fiatal, még nem tudni, hova forr ki, ezért a tökéletlensége ellenére azt gondolom, érdemes szemmel tartani az útját, egyben bemutatni őt Nektek.
Hallgassunk meg egy történetet egy legendás kartel, legendás vezéréről! Pablo Escobar neve sokaknak ismerősen csenghet, hiszen annyi film, könyv feldolgozta már a drogbáró történetét. Most azonban négy srác meséli el, hogy árasztotta el a világot kábítószerrel az öreg Pablo. Honnan is származhat a négy srác, ha nem Lengyelországból, tök logikus! Itt van a Plata o Plomo bemutatkozó anyaga!
A Radiohead az a zenekar, ami egy az egyben leválasztható nemcsak a brit rockzenei szcénáról, de úgy nagyjából mindenféle zenei vagy popkulturális trendről is, szóval stílusok felett áll ahogy mondani szokták. Az meg még izgalmasabb, mikor önmaguktól is eltávolodnak, mondjuk egy jó kis Thom Yorke szóló lemezzel, vagy a trippelős - pulzáló krautrock hagyományait (is) ápoló The Smile-lal.
Minden bizonnyal csak maga Steven Wilson tudná megmondani, hogy épp pontosan mi is a helyzet a Porcupine Tree-vel. Azt már megszokhattuk, hogy a zenekar agytrösztje utóbb hajlamos megváltoztatni egyes kijelentéseit… A lényeg, hogy a közösségi oldalán rendszeresen megosztott videók tanulsága szerint emberünk továbbra is a stúdiójában vagy a lemezgyűjteményével kézközelben érzi igazán otthon magát. Az elmúlt években pedig sorra teljesítette azokat a megbízásokat, melyek számára bizonyára sosem minősültek munkának, azaz számtalan Jethro Tull lemezt feljavított, de egyebek mellett kezelésbe vett több Marillion korongot is.
Ma is fegyverténynek számít, sőt talán még inkább az, mint korábban bármikor, ha egy rockzenekar bemutatkozó lemeze egy multinál jelenik meg. A NewDad ebben a cipőben jár. A 2018-ban az Írország nyugati részén fekvő Galway-ban középiskolai zenekarként alakult négyes számomra ugyan egy friss érkező, ennek ellenére tény, hogy az elmúlt hat évben fokozatosan építkezve jutottak egyre feljebb.