A Nantes-i Archvile King mögött egy névtelenséget és arctalanságot osztályrészül választó multihangszeres zenész, bizonyos Baurus áll. Ebből a mondatból a rutinosabb olvasók feltehetően már tudják is, hogy a profilukba vág-e a francia alkotó lemeze vagy nagy ívben kell kikerülniük azt. A kevésbé tapasztaltak kedvéért, megspórolandó a további olvasást, nyomatékosítom, hogy – alapvetően – black metalról van/lesz szó.

Elkezdődött az év hivatalosan is, jönnek az első fecskék! Akarom mondani, itt vannak az első promó anyagok, amikre le is csapunk egyből. Az első zenekar az Oreyeon névre hallgat, és máris sülhet a nuggets! 

Tizenhatodik nagylemezét adta ki a múlt héten a német thrash színtér egyik alappillére, a Kreator. A tízdalos, háromnegyed órás album változatlan felállással készült, és jól illeszkedik a zenekar legutóbbi albumainak sorába.

A budapesti underground színtéren jól ismert The Trousers hetedik nagylemeze, a Necessary Evil nem hirtelen irányváltás eredménye, sokkal inkább egy hosszabb út újabb állomásaként érkezett. A zenekar hangzása az évek során fokozatosan alakult: az indie rocktól jutottak el egy karcosabb, bluesosabb, garage rockos megszólalásig, ahol a rock ’n’ roll alaplendület és a koszosabb hangszínek egyaránt hangsúlyosak.

Új év, tehát kezdetét veszi az újabb albumsimogatók írása. Én úgy szoktam válogatni, hogy a jubiláló albumokat veszem ilyenkor elő. Szinte hihetetlen, de húsz éves a 10,000 Days a Tool-tól. Mi mással nyithatnám az évet, ha nem ezzel a lemezzel?

A 2007-ben elstartolt kaliforniai beatdown hardcore csapat, a Lionheart számos bitang nagylemezzel a háta mögött még mindig képes megfingatni a feszesen felhúrozott gitárokkal lesben álló éber, és bármikor tettre kész mezőnyt. Nem is olyan rég szabadította ránk a Biohazard meglepően erősre gyúrt visszatérő lemezét, erősítette meg pozícióját a hardcore veterán Agnostic Front, most pedig a Lionheart osztogatja falrengető erejű pofonjait.

Szerencsésebb esetben egy underground kiadó logója önmagában prognosztizálja az azt viselő lemezen hallható zene kereteit. A francia kollektíva köztudottan a black metal különféle szegmenseiben mozog otthonosan. Az elsődleges céljuk pedig az ottani mozgalom támogatása, a mélyebb rétegekben alkotók életben tartása. Kitérők, kitekintések azonban mind a választott műfajt, mind pedig az országhatárokat tekintve előfordulnak a LADLO portfóliójában.

Ha az egyébként sosem leplezett rajongói énemet megpróbálom levetkőzni, és tárgyilagosan igyekszem fogalmazni, kijelenthetem, hogy az Indul a boksz a zenekar első korszakának utolsó klasszikusa volt. A tábor részéről a soron következő Tisztítótűz korabeli megítélése ugyanis már vegyesnek bizonyult; gyorsan hozzátéve, hogy nekem személy szerint sosem volt problémám azzal a koronggal sem.

Nem tudom, melyik kolléga ötlete volt, hogy a régilemezes rovatunkat Albumsimogatónak hívjuk, mindenesetre ezúttal igazán találó a cím: ha van album, amire ráfér egy kis simogatás, hát a Chameleon az.

A göteborgi The Halo Effect két remek nagylemez után feldolgozás EP-vel jelentkezett még novemberben. Olyan műgonddal készült, ami messze túlmutat az űrkitöltő kiadvány kategórián, ráadásul rejt néhány érdekességet is.

Nemrégiben megjelent a Magic Crumb három dalosra tervezett, végül négy tételre gyarapodott bemutatkozó anyaga, a Snakes From Above EP.  A bő negyed órás EP-n a stoner és a grunge ízei keverednek mélyre hangolt gitárokkal és aránylag magas tónusú énekkel, aminek egyvelege egy igazán finom keveréket ad ki. De nézzük csak, milyet!

A 2018-as évad ugyan nincs kész, nem pipálhatjuk ki, de erre 2025-ben már nem is lesz lehetőség, ezt az új évre hagytam. Búcsúzóul hoztam közel húsz olyan lemezt, ami nagyjából pont hozza az évadban tapasztalt hullámzást, már ami a színvonalat illeti. Nyilván a Wall of Sleep nem tud hibázni, de a Nova Prospect is kellemes perceket okozott. Progger rácsodálkozások mellé viszont jártam olyan mélységekben is, ahova jó eséllyel rajtam kívül nem sokan jártak. Nagyon olcsó rockzene mellé agyat rohasztó grind - bátran kijelenthető, hogy ez az évad az egyik legnehezebb szakasza a Magyar metal antológiának.

"A technológia nagy előnye, hogy lehetővé teszi, úgy élvezzük az életet, hogy ne kelljen valóban élnünk" - mondta Aldous Huxley angol író, filozófus valamikor az 1900-as évek elején. A tűpontos megállapítás nagyjából száz éve hangzott el, amely akkoriban még sokkal inkább egy afféle jóslatként keringett szerte a nagyvilágban. A civilizáció mélyrepülése a fogyasztói társadalom kialakulásával kezdődött el nagyjából akkortájt, amikor Huxley szavakba öntötte az emberiségre leselkedő veszélyt.

FreshFabrik, Neck Sprain, Wendigo, The Hellfreaks, illetve Undertaking – ezeket a neveket az is ismeri, aki nem járatos a magyar underground tárnáiban, csak a felszínt kaparássza. A Beton zenekar kapcsán valahonnan innen kell(ene) indítani a gondolatsort. A helyzet azonban az, hogy a képzeletbeli nullás kilométerkövet nem ezen nevek környéken, hanem egy bizonyos Sepultura tribute zenekar háza táján, egészen pontosan Kindák Márk gitáros személyében kell keresni.

Micsoda változatos és termékeny év volt ez a 2025, sok igencsak jól sikerült lemez is jutott az arra éhes rockereknek. Szerkesztőségünk tagjainak egyéni listáit korábban már olvashattátok, ezeket borítottuk most egybe, a matek pedig kiadta, hogy a RockStation szerint az alábbi 25 album volt az idei év legjobbja. Vitatkozni persze ér és lehet, kommentben jöhetnek, hogy számotokra melyek voltak az év legjobb lemezei.

Egy lemez jelentőségének – és itt most nem a különféle számadatokra vagy eladási statisztikákra, hanem az időtállóságra gondolok – jó fokmérője, ha az adott felvétel megkapja a maga újrakiadását. Hatványozottan igaz ez az undergroundra, nem is beszélve a hazai színtérről. Valószínűsítem, hogy az olvasóink java tisztában van a Magma Rise és a jelen kiadvány hátterével, de néhány sorban mégis indokolt összegezni, hogy miről van szó.

Ugyan idei megjelenésről van szó, de a szóban forgó dupla LP a lemez jövőre esedékes kerek jubileumát hivatott megünnepelni. Bár az ősz végére időzített kiadvánnyal kapcsolatban nem is kell sokáig keresgélnünk a megfelelő apropót; a germán heavy metal intézmény ugyanis 2025-ben ünnepeli/ünnepelte alapításának negyvenötödik évfordulóját.

A The Devil Wears Prada húsz éve meghatározó szereplője a metalcore színtérnek. Az áttörést a Plagues (2007) és a With Roots Above and Branches Below (2009) hozta meg számukra, majd a Zombie EP és a Color Decay is jelezte, hogy mindig képesek megújulni. A zenekar esszenciáját kétségkívül Mike Hranica karizmatikus jelenléte és hangja határozta meg eddig, így különösen éles váltásnak tűnik, hogy a Flowers esetében háttérbe szorult. Ráadásul Kyle Sipress gitáros is kisebb szerepet kapott a dalszerzésben, ami önmagában is jelzi, hogy a Prada új erővonalak mentén építette fel kilencedik nagylemezét. 

Hihetetlen, rohan az idő. Ezelőtt tizenöt évvel ezelőtt mondták nekem, hogy a Pantera apukarock, akkor ma mit mondanának rá? Harmincöt éve jöttek a tehenész fiúk és magukkal vitték sokak lelkét a pokolba. Az évek folyamán meg a lelkek csak egyre szaporodtak ezen a helyen, hála az Abbott testvéreknek és két hű pajtásuknak. Na, simogassuk meg marha gyorsan a Cowboys From Hell-t!

Ebben a részben az Alcohol volt rám kétségtelenül a legnagyobb hatással, persze negatív értelemben. Izzadt a tenyerem közben, fájt szinte minden pillanata, de nem szerencsére voltak zseniális lemezek, ami tudták feledtetni a kínos pillanatokat. Az AWS utolsó Örs által vezetett albuma, Pócsi István szóló kiadványa, a Nomád csoda lemeze vagy épp az Angertea akusztikus albuma mind-mind levettek a lábamról. Mellette kibogozhatatlan tech-death vadulás és post-metal elvágyódás feketítette az epizód színeit.