A Magyar metal antológia projekt átfordult a második évadra, és már a 2014-ben készült lemezeken lépkedünk végig. És hát bekezdünk durván. Van azért vörös vonal, amit nem szeretnék átlépni - nem kell megszerezni egy albumot minden áron...erre most két példát is hozott az élet. Újra felfedeztem a HAW-t és szétmarta a lelkemet a Black Hourglass. Emellett a Subscribe még mindig zseni és nem tudok elmenni szó nélkül a belező grind mellett, aminek a borítóját bele se mertem tenni a videóba - blöekh.

A bő két évtizede létező, de annak nagyjából a felében inaktív Pure Reason Revolutionról talán már véglegesen és visszavonhatatlanul kijelenthető, hogy örökre megmaradnak a kevesek kultikus kedvenceinek. Az egykori westminsteri egyetemisták bizonyára már maguk is beletörődtek a helyzetükbe, a zenekarral nincsenek különösebb terveik, mindannyiuknak megvan a privát élete, sem bizonyítási vágy, sem megfelelési kényszer nem hajtja őket.

LOVE címmel jelent meg a Seeds Of Mary nevű együttes legújabb, negyedik nagylemeze. Szeretek új zenekarokat felfedezni, így mivel még nem találkoztam korábban a zenekarral, örömmel ugrottam fejest a promó anyagba, hogy milyen is ez a szerelem.

Tizenkilenc éve jelent meg a Deftones ritkasággyűjteménye, a beszédes című B-sides & Rarities. A pakk most egy hivatalos vinyl újrakiadást kapott, ennek apropóján pedig érdemes megnézni, mit is „tud” ez az anyag, meg amúgy is: miről van itt szó?

Akár nagyobb tétben is mertem volna fogadni arra, hogy tavaly írtam a legutóbbi Kasabian albumról, így most azzal a felütéssel terveztem indítani, hogy lám, a brit indie zenekar a lemezkiadás szempontjából magasabb fokozatra kapcsolt. Nos, néhány kattintás után kiderült, hogy az a bizonyos legutóbbi lemez, a The Alchemist’s Euphoria korántsem tavaly, hanem bő két éve jelent meg. A Happenings kapcsán tehát nem a gyorsaságot kell dicsérnem; épp ellenkezőleg, a friss korong a kétéves periódus ellenére félórányi újdonsággal sem szolgál.

Mintha az elmúlt években nagyobb becsülete lenne az instrumentális gitárzenének, mint a ’90-es évek vége óta bármikor. A gitárhősök aranykora, a ’80-as és a ’90-es évek fordulójának időszaka minden valószínűség szerint már soha nem fog visszatérni, és reneszánsza sem lesz az irányzatnak, de manapság többeknek is sikerül tartalmasat alkotni ebben, az ezredforduló utáni években a youtube-féle szobagitárosok által jégre tett műfajban.

Nem szeretnék félreérthetőnek tűnni, de úgy gondolom, hogy David Gilmour – zenei – életműve már az első szólólemeze megjelenése előtt teljes volt. Mondom ezt annak tudatában, hogy az a bizonyos legelső szólóalbum nem tegnap, és nem is tegnapelőtt, hanem még 1978-ban jelent meg. Az egy évvel korábbi Animals idejére a Pink Floyd belső egyensúlya végképp megborult, és Roger Waters minden téren egyeduralkodóvá vált.

Ha azt mondom, Dream Evil, a válasz az, hogy Dio. Ha pedig azzal jövök, hogy Metal Gods, a felelet minden körülmények között a Judas Priest kell, hogy legyen. A skandináv Dream Evil Metal Gods cím alatt, hetedik nekifutásra sem házal bizonytalan eredetű portékával.

Ezzel az epizóddal búcsúzunk a 2013-as évtől, ahol az év végére maradt albumokat hallgattam végig + azokat, amelyek valamiért kimaradtak a forrásul számító listákról, de itt a RockStationön viszont írtunk róluk. Ilyen volt a 2013-as Auróra vagy a Rómeó Vérzik album. Kár is lett volna mellettük elmenni. Emellett olyan szinte elfelejtett bandákat szedtünk elő, mint a Wackor, a Kard, a Cadaveres vagy a Burnout - és persze nem maradtak el a kincsek és homlokcsapkodós nyomorúságok sem.

A Bursting Out alcímű Live album ugyanaz a Jethro Tullnak, mint a Made In Japan a Deep Purple-nek, az Unleashed In The East a Judas Priest-nek vagy a Live After Death az Iron Maidennek. A koncertlemez. Így, nagy „A”-val. Az azok megjelenése óta eltelt évtizedek alatt készülhetett bármennyi stúdiólemez, jelenhetett meg akárhány további élő anyag, a rajongótábor és bizonyára maga az adott zenekar is ezeket tartja a csúcsteljesítményeknek, már ha koncertfelvételekről van szó.

2024 a nagy összeállások éve, elég csak az Oasis vagy a Linkin Park visszatérését említeni, de nyilván van élet a manchesteri prolikon meg a pop-metalon túl is, bár arrafelé nem csilingel úgy a kassza.

 Az Alice In Chains legenda. A legendák pedig soha nem halnak meg. Noha a grunge megkerülhetetlen, ikonikus zenekara tizennégy évig tetszhalott állapotban volt, 2009-ben visszatértek és visszahelyezték magukat a rock/metal zene térképre. Mi az, hogy visszahelyezték? Elsöpörtek mindent és hangosan ordítottak, hogy még élünk! Tizenöt éves a visszatérő album, a Black Gives Way To Blue.

Ha térben észak felé, időben pedig három évtizeddel korábbra tekintünk, kijelenthetjük, hogy a három legfontosabb észak-európai black metal színtér, azaz a finn, a svéd és a norvég közül az utóbbi volt az, ami mind mennyiség, mind pedig minőség szempontjából a legtöbbet adta a műfajnak. Még a ’90-es évekbeli norvég zenekarok nagy része fokozatosan vagy drasztikusan alakított, változtatott a kezdeti irányvonalán, a finnek jelentős hányada pedig inaktívvá vált, addig a svéd black metal legnagyobb nevei évtizedek elteltével is változatlan hévvel pusztítanak.

A House Of Protection számomra az év egyik legnagyobb szerelembeesése. A semmiből tűntek fel a nyár folyamán és azóta annyira az életem részévé válták, mint a nagy kedvenceim. De mitől is olyan különleges ez a házikó? Nézzük meg együtt, hogy mit is tud ez a hat dal, amit a képünkbe toltak apránként.

Bajban vagyok ezzel a bevezetővel. Fogalmam sincs, milyen mélységekig érdemes belemenni a zenekar sztorijába, ugyanis megsaccolni sem tudom, hogy itthon mennyire széles körben ismert ez az amerikai rockzenekar. Pontosabban milyen széles körben volt ismert, hiszen lemezes fronton közel négy évtizede inaktívak.

A lassan 70 éves német gitárvirtuóz különleges válogatással jelentkezett, aminek apropója, hogy 50 éve játszott először UFO-lemezen.

Az ausztrál-amerikai The Dead Daisies egy olyan supergroup, aminek szinte állandóan változik a felállása. Az idei lemezükön két visszatérő zenésztársat is üdvözölhetünk: John Corabi énekest és Tommy Clufetos dobost.

Negyedik rész apropóját az adja, hogy 2013-ban időben egymástól nagyon nem nagyon messze a 90-es évek legendás zenekarának mindkét leágazása a Sex Action és az Action is új lemezzel jött ki. Keretbe foglaltuk ezzel az epizódot, de olyan kedvencek is helyet kaptak, mint a Wisdom, Omega Diatribe vagy Phoenix Rt. És természetesen a felfedezés öröme most sem marad el...

Az Escuela Grind New England-i grindcore alakulat idén januárban megjelenő DDEEAATHHMMEETTAALL EP-vel már egyszer leolvasztotta az arcokat, de hát nincs megállás a darálóban, így őszre is jutott némi finomság a fanoknak. Az MNRK Heavy égisze alatt, október 18-án megjelenő Dreams On Algorithms a zenekar harmadik nagylemeze, amivel ugyan visszatérnek a gyökerekhez, de azért tartalmaz meglepő és néhány igazán izgalmas fordulatot is.

Ahogy a svéd dallamrockerek ígérték, egy évvel a Megalomanium nagylemez után máris itt a folytatás. Újabb 11 remek szerzemény a hard rock és a dallamos metal határán, ismét egy rettenetes borítóba csomagolva.