A Sum 41 harminc év zenélés után döntött úgy, hogy lerakja a hangszert és feloszlatja saját magát. Nagyban zajlik a búcsúturné, miközben a zenekar kihozza az utolsó Heaven :x: Hell névre keresztelt dupla albumát. Remek lezárása lesz-e a zenekar karrierjének vagy hatalmas pofára esés? A kérdés jogos, de vajon merre fog billenni a mérleg nyelve?

A Mastodon számomra a világ egyik legkülönlegesebb zenekara. Hosszú ideig nem értettem, hogy mit esznek rajta az emberek. Mi az, amitől egyre népszerűbb ez a zenekar? Aztán 2009-ben teljesen megváltozott minden az életemben. Kaptam egy olyan zenei sokkot, hogy abból a mai napig nem ocsúdtam még fel. Ezt ünneplem most. Tizenöt éves a Crack The Skye.

Talán túlzás nélkül mondható, hogy a While She Sleeps mára a brit metalcore színtér egyik megkerülhetetlen húzónevévé vált. A március 29-én megjelenő hatodik, Self Hell címet viselő, igencsak kísérletező stúdióalbumával hangzásbeli szintet lép a zenekar. Azt már megszokhattuk tőlük, hogy szívesen nyitnak más stílusok, legfőképpen az elektronikus effektek beépítése felé, ami azért már a 2021-es Sleep Society és azt megelőző So What albumokon szolidan tetten érhető volt. Az új lemezzel viszont minden eddiginél különlegesebb, sokszínűbb anyagot pattintott össze a sheffieldi ötös fogat.

Kevés olyan hazai thrash megjelenés létezik, melynek mindhárom fizikai formátumot sikerült megélnie. A Moby Dick: Ugass kutya! és az Atomic: Slashing Victory című lemezei mellett csak az Undertaking demo felvétele az, ami LP, CD és kazetta változatban is begyűjthető. A Fekete Terror Productions fanatizmusának hála, ezt a rövid felsorolást még egy kiadvánnyal egészíthetjük ki, a fővárosi Tremor: A falakon belül című egyetlen nagylemezével, mi több, kapásból egy komplett gyűjteménnyel...

Sokan és sokszor leírták már, hogy az egyes alirányzatok közül a thrash a leginkább behatárolt, megújulásra, változásra képtelen leágazás. A megállapítással magam is egyetértek, legyen szó a retro jegyében felvarrós farmermellényt öltő huszon-harmincéves korosztály képviselőiről, az esetenként évtizedes szüneteket követően visszatérő veterán alakulatokról, akár pedig azon kevesekről, akik dekádok óta töretlen lelkesedéssel riffelnek.

Nagy rajongója vagyok a dühös riot grrrl zenekaroknak, kávé helyett mindig jöhet egy kis L7, Babes In Toyland, Hole vagy 7 Year Bitch az álmos reggeleken, de a budapesti tömegközlekedés is elviselhetőbb Donita Sparks vagy Kat Bjelland társaságában. Ebből a felsorolásból kitűnik, hogy bár elsősorban a 90-es évek bandáival emelem a pulzusszámot, azért a frissen pörkölt Shooting Daggers is simán odafér a polcra a többiek mellé.

A Fates Warning két alapembere, Jim Matheos gitáros és Ray Alder énekes, készítettek egy albumot, ami elüt az anyazenekar világától, ezért inkább más néven adták ki.  Az előzetes hírek alapján bensőséges, álomszerű, melankolikus zenére számíthattunk.

Max Cavalera megkerülhetetlen embere lett a metal zene történelmének. Itt most nem arra gondolok, hogy Cavalera nélkül a Sepu semmit se ér, illetve arra, hogy Max már gitározni se tud és kövér, papucsos nagypapa, akit csak a felesége és a pénz mozgat. Nem. Sokkal inkább arra, hogy ez a csávó a kilencvenes években olyan lemezeket rakott le, amik azóta is példa értékűek. Max megmutatta, hogy hátrahagyhatsz mindent és a semmiből is lehet olyat teremteni, ami méltón fogja kiállni az idők próbáját. Harminc éves a Point Blank.

Magam is osztom azt a többségi álláspontot, hogy a progresszívnek nevezett muzsikák között az utóbbi évtizedekben alig találni bármi előremutatót, úttörőről nem is beszélve. A progresszív szó jelzőből szép lassan gyűjtőfogalommá degradálódott. Azonban minden időszakban akadnak olyan művészek, akik ugyan nem nevezik magukat progresszívnek, mégis olyan tartalommal állnak elő, ami csak rájuk jellemző.

Idén lesz két évtizede, hogy a nevadai The Killers a Napos oldalról írt dalával bevette a mainstream médiát. A zenekar legnépszerűbb szerzeménye még mindig az a bizonyos Mr. Brightside, Brandon Flowers és csapata azonban nem bizonyultak egynyári slágergyárosoknak, azóta is velünk vannak. A kerek jubileumukat pedig a Rebel Diamonds borítóján helyet kapott rulettasztalon szereplő számok tanulsága szerint tavaly ünnepelték.

Állítólag mikor Phil Anselmo 96-ban túllőtte magát épp Iron Monkey szólt, ami elborultabb metálos körökben akár jó ajánlólevél is lehet, azonban a többség azért mégis inkább önmagáért kedveli a bandát. Hét év elteltével már a kanyarban az új lemez, aminek nem csak Fülöp örülhet, de a sallangmentes sludge metal hívei is pattinthatnak egy ünnepi sört.

Az utóbb gyors kifutásúnak bizonyult Öt az egyben rovatunk keretében a maga idején pár gondolat erejéig mi is megemlékeztünk a francia heavy metalosok első lemezéről. Noha a Le Berceau Des Dieux underground mércével mérve sem vert különösebb hullámokat, bátran ajánlható bármely tisztességben megőszült, megritkult hajkoronájú, zeneileg a ’80-as évek legelején szocializálódott metalos sorstársnak.

A Mudfield zenekarról sok minden elmondható, de az, hogy lusták lennének, az nem igazán. Ha éppenséggel nem koncerteznek, akkor klipet forgatnak, ha pedig nem a kamera előtt pörögnek a srácok, akkor jó eséllyel zenét írnak, ennek köszönhető az is, hogy alig három év után, itt az újabb anyag, itt a Fehér Zászló.

Elkészült, itt van, megjelent! 6 évvel az előző, szintén nem gyenge Firepower után a Judas Priest kiadott még egy nagylemezt. A zenekar patinás nevéhez méltó anyag született.

Az ausztrál black/thrasherek diszkográfiáját kevésbé ismerő hallgatók lelkesedését gyorsan le kell hűtenem, ugyanis a Terror Abraxas nem a tavalyelőtti, amúgy kiváló Never Surrender folytatása, hanem egy eredendően 2003-as keltezésű kislemez. A frontember K.K. Warslut és mindenkori társai - jelen esetben Shrapnel gitáros és Mersus ütős - a jóízlés határain belül és azon túl (lásd pl. az …of Wolves, Women & War kislemezük borítóképét) ebben a megújulásra képtelen, mélyen a ’80-as évek közepén gyökerező irányzatban mindig minőségi felvételekkel jelentkeztek.

Erről a lemezről - októberi megjelenés lévén - még tavaly kellett volna megemlékezni. Mivel nálam időszakosan manapság is előkerül, és a maga mezőnyében egy kétségtelenül figyelemre érdemes kiadványról van szó, néhány hónap csúszás mit sem számít - elvégre az undergroundról van szó. Apropóként pedig itt van a friss, szemet gyönyörködtető kazetta-változat, mely fokozza az élményt.

Klasszikus stoner muzsika jöhet a sörrel átitatott kőbányai próbaterem legmélyéről? Ha ismered a hazai színteret, akkor már sejted, hogy a Muddy Roots újabb anyaggal jelentkezett. A három éves szent hallgatást töri meg most a trió, hogy bemutassa nekünk legújabb négy számos, The Die Is Cast című anyagát.

A Firewind egykor zeneiskolás projektként indult, most pedig már a tizedik nagylemezükről számolhatunk be. A dallamos power metalban utazó görög-német alakulat pozitív meglepetést okozott.

Jövőre már a Darkest Hour is harminc éves lesz. Azért ez szép kor egy zenekar életében, bárhogyan is nézzük. Ráadásul a zenekar jelenlegi felállása már több, mint tíz éve változatlan, ami meg arra utal, hogy a tagok megtalálták az egyensúlyt. És akkor milyen is lehet egy új album, amire hét évet vártunk? Érdekes! Itt van a Perpetual Terminal.

Egy biztos: azzal nem vádolhatjuk Dickinsont, hogy elsiette volna az új albumát… Röpke 19 évet kellett várni a 2005-ös Tyranny of Souls folytatására, pedig akkori nyilatkozatai alapján nem akarta befagyasztani szólókarrierjét. Talán ő sem sejtette mennyire fel fog pörögni a Maiden gépezete, akkoriban kezdtek el retrospektív turnékat csinálni és az amúgy is elképesztő népszerűségüket fellőtte a sztratoszférába. Komolyabban 2014-ben csaptak bele a munkálatokba Roy Z-vel, és a hosszú kihagyás miatt volt egy megérzésem, hogy ez az album vagy zseniális lesz vagy borzasztó. Lássuk melyik!