Alaposan megcsúsztam ezzel az irománnyal. Egyrészt maga a kiadvány hónapokkal a megjelenése után jutott el hozzám, másrészt az emésztési idő is heteket vett igénybe. Az utóbbi persze – részemről legalábbis – megszokott a tripla koncertlemezek specialistáinak aktuális kiadványaitól. A progresszív metal zászlóshajója menetrend szerint szállítja a három CD-nyi terjedelemre kalibrált, az utóbbi időkben már a vonatkozó képanyaggal is megspékelt koncertlemezeket – kb. két stúdióalbum után mérget vehetünk rá, hogy érkezik egy efféle kiadványuk.

Nem kevesebb, mint 15 év telt el az utolsó, teljes értékű Social Distortion lemeznek számító Hard Times And Nursery Rhymes óta. Ennyi idő alatt zenekarok tűnnek fel, készítenek meghatározó, klasszikus lemezeket, majd oszlanak fel. Ez a 15 év főleg annak tükrében brutális, hogy az első lemez 1983-ban jelent meg.

Van egyfajta groteszk bája annak, hogy a metalzenei műfajok egyik legextrémebbike közel negyven éve itt van velünk, nem mellesleg szálfaegyenesen tartja magát és megállíthatatlanul halad előre.

Tíz éves a Red Swamp csillaga, így remek alkalom ez az ünneplésre. A nagyszabású koncertek mellett hogy lehetne jobban ünnepelni, mint egy új albummal? A zenekar negyedik albuma Peace And Hate címmel látja meg a napvilágot, mi pedig már jól meg is hallgattuk.

A Mastodon az a zenekar, akik bármit csinálnak, tűkön ülök, hogy hallhassam. Noha mindenki tudta tizenöt évvel ezelőtt, hogy a progresszív plafont elérte a zenekar, mégis meglepő volt a The Hunter könnyedsége. Nem mellesleg pedig a könnyedsége ellenére így is kellett idő, hogy az ember be tudja fogadni. Simogassuk csak meg ezt a vadászt.

Rijeka hallatán legtöbbünknek olyasmi jut az eszébe, hogy Budapesttől mindössze 5 óra autózással elérhető, napsütötte Isztria, kavicsos vagy sziklás tengerpart, 2 szobás különbejáratú apartman, foci vb-k állandó résztvevője, Karlovačko, Ožujsko, csevapcsicsa. A melodeath hallatán pedig Göteborg, Svédország és Skandinávia. Talán ez az oka, hogy az észak- és nyugat felé kalibrált hazai metal online sajtó radarjain eddig nem akadt fent a rijekai Kryn zenekar 2024 decemberében megjelent lemeze, pedig egy meglehetősen erős albummal kopogtatott be a műfaj ajtaján.

Kevés olyan kérdés van, amelyben szinte teljes a konszenzus a metálzene sokszínű táborában. Az egyik ilyen, hogy a Queensrÿche harmadik nagylemeze, az Operation: Mindcrime egy tökéletes album, egyben örök klasszikus. Geoff Tate, a zenekar egykori énekese most egy harmadik résszel bővítette a Mindcrime-univerzumot.

Évekig úgy voltam vele, hogy a The Great Southern Trendkill nem jó. Illetve nem is így fogalmaznék, nem nekem szól. Aztán egyszer hirtelen beütött valami, benyomtam a kocsiba és jó ideig nehezen tudtam kiszedni a lejátszóból. Azóta már nem csak elismerem, hanem imádom ezt a lemezt és rengetegszer meghallgattam. Hihetetlen, hogy ez a PanterA album már harminc éves. Tudjátok mi jön…irány a simogató!

A Degreed egy svéd hard rock csapat, a múlt héten megjelent Curtain Calls a nyolcadik nagylemezük. Bár itthon (is) kevésbé ismertek, van néhány villanásuk, amivel kiemelkednek a műfaj másodvonalából.

Minden generációnak megvan a maga gyermekkori kulturális traumája, az enyémet például a Varjúdombi mesék, meg a Jamie és a Csodalámpa táplálta, de bizonyára Mátyás a házimanó “kalandjai” sem múltak el nyomtalanul.

Manapság nagyon divatos lett címkézni, gyakorlatilag mindenre jut valamilyen „label”. Zenei fronton ennek persze megvan az előnye: hallgatóként kapaszkodót ad, segít eligazodni. De amikor belefutsz egy olyan zenekarba, mint a Portrayal of Guilt, akkor a megfelelő címke megtalálása – úgy, hogy ne legyen izzadságszagú – finoman szólva is mission impossible.

A Limp Bizkit örökké ott lesz a kedvenc zenekaraim között. Csinálhatnak bármit, akkor sem tudnak kiszorulni innen. Emlékszem, hogy hosszas várakozás után érkezett meg a Gold Cobra, amit vegyes fogadtatás követett, nem is véletlen. Noha nem a legjobb albuma a zenekarnak, azért vannak ezen is témák, amiket érdemes elvinni a „simogatóba”.

Nem végeztem előzetes felmérést a szerkesztőség tagjai között arra nézve, hogy esetenként mi férhet be a profilunkba, ha alkalmasint nemcsak a metal, hanem a szűkebb értelemben vett rockzene határain túlra is megpróbálunk kitekinteni. Így a kérdés megválaszolásánál most csak a saját véleményemre hagyatkozhatok. Az előadó neve és a lemezborító láttán ugyanis mindenekelőtt magyarázkodni vagyok kénytelen; az önmagában most kevés lenne ide, hogy a szóban forgó lemez idén épp a negyedszázados jubileumát ünnepli, illetve Tori Amos egy fellépés erejéig hamarosan hazánkba látogat.

A Wall Of Sleep a tavalyi The Kingdom lemez (kritika ITT és ITT) hozadékaként a Fonogram díjjal végre felkerült arra a képzeletbeli polcra, ahol már hosszú évek óta lennie kellene. Azt a bizonyos polcot rajongói és szakmai szempontból egyaránt értem – a hazai underground viszonylatában. Sokan ugyanis csak a legutóbbi lemez hallatán csodálkoztak rá a zenekarra.

Bár Dani Filth-ék az ezredforduló után csak évtizedenként egyszer jelentkeznek EP-kkel, a Cradle Of Filth esetében ez nem volt mindig így. A zenekar korai időszakában öt év alatt három ilyen formátumú kiadvány is megjelent a COF logója alatt. Ezek sorában az 1999-es From the Cradle to Enslave volt a középső. A kiadvány egy átmeneti korszakot, az európai undergroundból való szintlépést, a tábor kiszélesítésének időszakát dokumentálja.

A Creye egy svéd hard rock csapat, akik valamiért hisznek a lemezek sorszámozásának intézményében. A IV Aftermath címet kapott nagylemezük persze nem ezért érdemes a figyelemre. 

Ezer meghallgatott lemez! Még kimondani is sok! A sorozat indulása óta az Antológia sorozatban már az ezredik lemez pörgött ki. És ha az itt felbukkanó lemezek miatt nem is lesz az legemlékezesebb epizód, a Perihelion csodálatos Agg c. lemeze bearanyozta ezt a részt is. Emellett 'Nagy Nevek' nem kerültek most elő, de azért nagyszerű lemezeket most is találtam.

A 75 éves Lou Gramm a Foreigner alapító énekese, az amerikai rockszíntér legendás alakja. A harmadik szólóalbumára bő három évtizedet kellett várni, de amint a címe is mondja, végre megjelent. 

Spirit Adrift, azaz Nate Garrett bemutatta a legújabb Spirit Adrift albumot, és hogy a rajongók ne járjanak sokáig a fellegekben, hozzáfűzte, hogy a zenekart le is állítja. Remek hírek egy friss albumos előadótól, nem? Nincs mit tenni, keményen meg kell hallgatni az Infinite Illuminationt.

A Machine Head szerintem akkor volt a legkirályabb, amikor tolta a nu-metal szekerét. Ez lehet sokaknak nem szimpatikus, de a Burning Red és a most simogatás alá kerülő Supercharger az én két kedvenc lemezem a zenekartól. Pofonegyszerű dalok, marha jó groove-os témák, kétezres évek, mi kell még? Essünk is neki!