Ha mérget nem is mernék venni rá, szinte biztos vagyok benne, hogy a címben szereplőnél korábbi felvételt még sosem ajánlgattunk a RockStation olvasóinak. 1967 márciusa. Nem hiszem, hogy különösebben ecsetelnem kellene az időszakot, de nemcsak a pre-Sabbath, Purple, Zeppelin időkben járunk, hanem abban a korban, amikor még Jimi Hendrix neve is csak a beavatottaknak mondott valamit.
A Pólus Rock Klub programsorozata a mozi nagytermében rendezett élőkoncertekkel és koncertfilm vetítésekkel tiszteleg a rocktörténet legendás zenekarai előtt. A sorozat következő programjain a Rolling Stones, a The Doors és Pink Floyd örökzöld dallamait idézik meg.

Ilyet sem minden nap látni, főleg jó minőségű felvételen! Még jó, hogy ez mind egy nyilvános eseményen történt, a Museum of Pop Culture Founders Awardján, ahol az idén fél évszázadossá érő második The Doors lemez, a Strange Days került előtérbe, nyilván speciális kollaborációkkal. Ennek köszönhetően az Alice In Chainses Jerry Cantrell és Robby Krieger a Love Her Madlyt adta elő, a tangóharmonikázó ex-Nirvana basszer Krist Novoselic pedig Krieger mellett még John Densmoreral is megoszthatta a színpadot a Light My Fire erejéig. Tömény rocktörténelem? Az hát!
A legendás The Doors zenekar történetében 1967 volt az áttörés éve. Abban az évben két olyan lemezük is kijött, amik bozóttűz gyorsasággal terjedve gyújtogatták az akkori generáció forradalmian fiatal egyedeinek szívét. A közvetlenül az év elején saját néven megjelentetett első nagylemez szinte azonnal a legnagyobb bandák szintjére emelte a négytagú zenekart. Amiben a külön kiadott Light My Fire kislemeznek sem volt kicsi a szerepe. Jim Morrison felajzotta szövegeivel rajongóit. Amit a sajátos előadásmód aztán még sokkal provokatívabbra fűszerezett. Ezért voltak gondban a televíziócsatornák, akik a nézettség végett hívták adásba a The Doors zenekart, de az akkor jellemző konzervatív hozzáállásnak köszönhetően cenzúrázták is volna azt.
A legnagyobb zenetörténelmi pillanatokat illetően legalábbis biztosan. Minthogy azonban azokat a fejeket, akik az adott korra legjellemzőbb dalokat kitolták a lelkükből a közönség elé valószínűleg éppen a körülöttük zajló idők villanásai inspirálták, így azok mindig kicsit többet fognak jelenteni nekünk, mint csupán zenék. Hiszen ezek egyben megunhatatlan és emlékező korrajzok is. A hatvanas évek olyan előadóinak az alapjain, mint a Pink Floyd, a Beatles, Muddy Waters, Jimi Hendrix és Bob Dylan a következő évtized rockmuzsikái már még inkább mérföldkövek, amik mély gyökereket eresztve amúgy is meghatározták a későbbi idők stílusainak meglehetősen kusza burjánzását. Mi pedig nagyító alá helyezve ezeket a bizonyos hetvenes éveket, megpróbáltuk tíz plusz egy dalban összeszedni és azokkal megmutatni egy kerek évtizedet.

