Rockmaraton 2018: megjöttek az utolsó nevek, összeállt a program! 

The 69 Eyes, Tiamat és Madball is lesz a Rockmaratonon

2018. március 07. - sunthatneversets

rm18.jpg

Helsinki vámpírjai igazi best of műsorral szántják fel a Rockmaraton zárónapját, július 14-én a nagyszínpadon a The 69 Eyes zenekar. Szintén ezen a napon lép fel a régisulis gothic-metal ikon a Tiamat, ráadásul egy speciális műsorral készül, két kultikus lemezük, a Clouds és a Wildhoney dalait hozzák el a Rockmaratonra! Korábban már ígértük, hogy a NYHC vonal még egy bandával bővül – így is van! Az idén 30 éves Madball a fesztivál csütörtöki napján, a Sick Of It All társaságában lép majd fel.

Tovább

Brutal Assault 2017 fesztivál, 4. nap @ Jaromĕř, Jozefov erőd, 2017.08.12.

A végső roham, avagy a Stützer-banda hadba szállt, Paul Bearer és HevyDevy stand-upolt, McEntee a fékbe lépett, Edlund kicsit elfáradt

brutal_assault_2017_front.jpg

Ahogy mondani szokás, egyszer minden jónak vége szakad, így szombatra az idei Brutal Assault is elérkezett az utolsó napjához, de legalább szépen sikerült a búcsú, habár koncertek szempontjából nem ekkor volt a legzsúfoltabb a menetrend.

Tovább

Szörföltél már 10 videóval nosztalgiahullámokon?

beavis-and-butthead.jpgAzon tény mellett, hogy a korai kilencvenes évek a mindent elsöprő zenei forradalmak ideje volt, amelyek egy nagy masszává olvadva telepedtek az akkori lánglelkű ifjúság arcára, ugye nem kell sokáig agitálni? Mert amíg a nagy amerikai rock and roll lázban egy zenei irányzat volt ami bozóttűzként terjedt elérve a fejeket, addig a kilencvenes évek eleje számos új műfajt hozott létre. Hibrideket. Jövőbe látókat. Üstökösöket. Hullócsillagokat. Metált, punkot és mindent mást játszottak úgy zenekarok, ahogy előtte azokat még nem játszotta senki. Nem beszélve az olyan, stílusukban behatárolhatatlan bandákról, mint Primus, a White Zombie, a Mudhoney, a Neurosis vagy akár az Infectious Grooves, akik szintén akkor robbantak a figyelem középpontjában.

Tovább

Még két név az idei RockPart-ra!

10449468_252291671628589_708984839596915932_n.png

A RockPart (lánykori nevén: RockBeach) szervező az esemény Facebook oldalán csigázzák már napok óta a nagyérdeműt, hogy a szombati napra még két névvel rukkolnak elő. Egy igazi fesztiválcsapatot ígértek és egy agyalósabb bandát. A gondolkodós zenét játszó banda nem más int a svéd doom/death/gót legenda, a Tiamat. Az üde fesztiválbanda pedig nem más, mint a Korpiklaani  (god, no!) happy matalban utazó Freedom Call. A július 24-én induló fesztivál fő fellépőit pedig odafent a képen találod. További információk ITT.

Csalódás nélkül: Tiamat - The Scarred People (2012)

tiamarscarrednew.jpgA fiatalkori nagy kedvenceim közül talán a Tiamat volt az egyetlen olyan zenekar, amely az ezredfordulós kísérletezgető vonalat úgy lovagolta meg, hogy az ne változtassa meg nagyon a zenekar arculatát, és ne ossza meg a rajongótábort. Ők inkább szépen lassan és módszeresen alakultak át, és vált a zenéjük sokkal kifinomultabbá. A korábbi albumok közül még ma is gyakran fordul meg a lejátszómban ’94-es Wildhoney,  a ’97-es A Deeper Kind Of Slumber vagy a ’03-as Prey. Ezért sokat vártam az The Scarred People lemeztől, főleg jól megkínozták a rajongókat, hiszem már négy éve, hogy Amanethes megjelent. Persze ilyenkor általában érkezik is a pofára esés, de nagyon reméltem, hogy nem lesz ilyenről szó.

Tovább

Novemberben érkezik a Tiamat új albuma

tiamarscarrednew.jpgNovember 2-án a Napalm Records gondozásában jelenik meg a svéd Tiamat új albuma, amely a The Scarred People címet kapta. A lemez borítóját a csapat főnöke Johan Edlund készítette.

A lemezre a következő dalok kerültek: 01. The Scarred People, 02. Winter Dawn, 03. 384 - Kteis, 04. Radiant Star, 05. The Sun Also Rises, 06. Before Another Wilbury Dies, 07. Love Terrorists, 08. Messinian Letter, 09. Thunder & Lightning, 10. Tiznit, 11. Born To Die (bónusz dal), 12. The Red Of The Morning Sun, 13. Paradise (bónusz dal) 14. Divided (live) (bónusz dal), 15. Cain (live) (bónusz dal)

Tiamat2012.jpg

Aludj el szépen kisbalázs! : Tiamat – Amanethes

Az svéd Tiamat az elmúlt években az európai metal színtér egyik megkerülhetetlen tényezője lett. Noha azt gondolom, hogy a Johan Edlund vezette csapat pályája zenitjén már régen túl van az kétségtelen, hogy az ezredforduló környékén mesteri albumokat hoztak napvilágra a Wilhoney és a A Deeper Kind Of Slumber képében. Azóta azonban egy kicsit szürke a kép.
       
Utoljára 2003-ban Prey címmel adtak ki lemezt, tehát rendesen megvárakoztatták a rajongókat. A csapat folyamatosan változott az évek folymán, most Johan mellett a régi dobos társ Lars Skjöld, az A.D. Lord álnéven jó ideje mellette dolgozó Thomas Petersson gitáros, és a szintén egy ideje vele dolgozó session basszer Anders Iwers játszik.
A dark-gót mester, tehát évekig ült a dalokon, érlelgetve azokat. Azonban többször meghallgatva a lemezt, lehet, hogy sikerült túlérlelni egyes dalokat és már a rohadás jelei is mutatkoznak.

A The Temple Of The Crescent Moon-nal dörren meg a lemez. Jó kis Draconian Times-os Paradise Lost-féle dongölés ez. A kettes Equinox Of The Gods rengeteg musical elemmel, operál, pátosszal teli monumentális darab, azonban egy kicsit rideg. Az ezt követő Until The Hellhounds Sleep Again megint Paradise Lost, most a későbbi időkből. Monoton zakatolás van folyamatban, a refrén is a cím ismételgetéséből áll és noha nem egy hosszú darab már a felénél egy kicsit unalmassá válik. A négyes Will They Come atmoszférikusan indul, aztán olyan is marad. Egy kis Katatoniát érzek benne, csak ez közel sem olyan fogós és a refrén sem túl emlékezetes. A Lucienne viszont kellemes darab, a verze alatti billentyű-témáktól egészen a kicsit Type O-s, mély énekig és a közepén lévő bebutulás sem árt a dalnak. A hatos Summertime Is Gone egész jó hegedűszerű témákkal operál, kellemes dark-melankólia a dal, a szóló a közepén pedig igencsak emlékezetes. A dal ezután szépen átmegy a Katarraktis Apo Aima című emelkedő ívű darabba, ami igazán jól sikerült.

A nyolcas Raining Dead Angels olyan, mintha egy kazetta B oldalát nyitná. Dühösebb hangvétel, visszakanyarodás a korai időkbe. Sötét, rideg, epikus. Az ezt követő Misantropolis éles váltás ezután, nyugodt semmittevés folyik négy percben. Az instrumentális Amanitis-be nem kevés vadnyugati feling vegyült, simán elmenne bármelyik cowboyos filmbe, más kérdés, hogy itt mit keres. És igaz ez az ezt követő Meliae-re is. Azt hittem először, hogy Pink Floyd szól, de nem és ez még inkább nem illik bele az eddig hallott dalfűzérbe, ráadásul több, mint 6 percesre nyújtották, amin totál bealudtam a végére. A két dal egy kislemez végére simán elmenne, de így igen csak lehúzza az eddig sem tökéletes összképet. A tizenkettes Via Dolorosa valamire hasonlít, de nem jöttem rá mire, azonban ez még mindig a lemez kellemesebb pillanatai közt foglal helyet. A Circles szomorkás dark-romantika, kellemes vonós témákkal, női vokállal. A záró Amanes egy szikárabb doom riffre-re épül, de végül ez is unalomba fullad.

Tény, hogy az utóbbi évek legváltozatosabb lemezét készítette el Edlund, de asztom ez az egyetlen pozitívuma. Mintha kényszer lett volna egy több mint egyórás lemezt készíteni. Erről az albumról simán lehagyható három-négy nóta és akkor még mindig lehetne hiányosságot találni a megmaradókban, de legalább az összkép egységesebb volna. Jótékonyan betudhatjuk a történéseket a mester Görögországba költözésének és az Őt ért mediterrán hatásoknak, de ha nem akarunk jótékonykodni akkor itt lehet, hogy kisebb fajta alkotói válság van, még ha ezek nagy szavak is.

6.5/10
update, ápr. 28.:  A teljes lemez meghallgatható az együttes MySpace oldalán
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum