4.5


Monuments - Phronesis (2018, Century Media)

... és ugyenezt kérem szépen élőben is előadni!

2018. október 21. - sebiszabi

monumentsphronesiscd.jpg

A djent korszak hajnalán egy bizonyos Fellsilent nevű angol zenekar Milton Keynes környékén összegyűjtötte a matekos agyakat, hogy aztán rövid élete után a romjain megalakuljon két nagyszerű és korszakos zenekar: a TesseracT és a Monuments. Mai írásunk tárgya a Fellsilent egykori gitárosa agyának, John Browne-nak zenekarának, a Monuments harmadik lemeze, a Phronesis, ami négy évvel követi a még most is kegyetlen erős The Amanuensis-t. Bevált csapaton pedig ne nagyon változtass elv mentén pedig a srácok elénk szórtak egy újabb masszív albumot, amit öröm ízlelgetni.

Tovább

Voivod - The Wake (Century Media, 2018)

Izgalmas és újító

voivod-the_wake_a.jpg

Valószínűleg a 2013-as Target Earth volt a legjobb lemez, amit az utóbbi években kiadtak, így nem alacsony lécet kell átugrania a zenekarnak! Szerencsére nem egy "Target Earth II-t" kaptunk, hanem egy olyan albumot amelyen a zenekar új dolgokat próbál ki anélkül, hogy teljesen elhagynák az eredeti hangjukat miközben a Voivodot a jövő felé mozgatja.

Tovább

AWS - Fekete részem (EDGE Records, 2018)

Lángtengerré váló apró szikra

awsfeketereszem.jpgTalán most nem nagyon kell bemutatni senkinek az AWS nevét. Én mondjuk azok közé tartozok, akiknek kimondottan tetszik, hogy sikerült eddig eljutniuk, mert egy jó ideje már követem a munkásságukat, csak egy ici-pici pluszt hiányoltam belőle. Ezt most megkaptuk.  Persze sokaknak a 'dalfeszivál miatt lett ismert a nevük, de ezt a plusz ugródeszkát csak egyvalamivel lehet igazán, mintegy bizonyítékként megfejelni, vagy bizonyítani, hogy tényleg ott a helyük a figyelem középpontjában: egy jó lemezzel. És tessék, a Fekete részem az is lett, ez az, amivel szerény meglátásom szerint igazán beért az AWS-esszencia, amire várok már egy ideje. Most robbantották be a srácok igazán azt a bizonyos ajtót.

Tovább

Behemoth - I Loved You At Your Darkest (Nuclear Blast, 2018)

Az év black metal lemeze?

i-loved-you-at-your-darkest.jpgA Behemothnak sikerült az, ami a Dimmu Borgirnak sajnos nem feltétlenül: jó eséllyel leszállította az év black metal lemezét. Mind a két korongot elég nagy várakozás előzte meg és hiába békültem ki időközben már a norvégok művével is, Nergalék jobban vették a ziccert, aminek következtében egy olyan telitalálatot csaptak oda az I Loved You At Your Darkesttel, hogy csak zeng tőle a műfaj! És még fog is egy darabig!

Tovább

Autopilot - Half the pressure, twice the speed (2018)

Útlevelet a galaxisba

autopilot_half.jpgA beszámolóknak van egy alattomos fajtája, amit ezer éve el kellett volna, el szerettél volna készíteni, de vagy nem jött ki rá a lépés, vagy értelmetlennek tűnt a lélektani határidő után, napi 10 ezer poszt, a fizetett tartalmak, botrányok vagy álhírek között. Viszont annyira veled marad, hogy még hónapokkal később sem tudod elengedni. Valahogy így alakult ki ez az írás is, hatásvadász címek, frappáns lead és ésszerű időzítés nélkül, egyszerű rajongásból.

Tovább

Orange Goblin – The Wolf Bites Back (Spinefarm, 2018)

Az Orange Goblin örök és elpusztíthatatlan

orange_goblin_the_wolf_bites_back_front.jpgAz Orange Goblin az angol stoner underground elpusztíthatatlan gépezete. A június közepén megjelent The Wolf Bites Back a zenekar nyolcadik albuma, és bár drámai újdonságokra vagy meglepetésre senkinek sem kell számítania, Ben Ward és társai lazán hozzák a megszokott színvonalat.

Tovább

Nomad - Vissza a Végál.lom..ra (Keytracks, 2018)

Életműves múltidézés

vissza.jpgTavaly júniusban egy bő lére eresztett életműkoncertet adott a Nomad, akik az első album akkor tíz éves megjelenésére emlékezve a Vissza a Végál.lom..ra címet adták a projektnek - ahogy az estén megörökített koncertalbumnak is, mely a nemrégiben jelent meg. Mielőtt tévedésbe esnénk: a tavaly megjelent kb. EP-nyi anyag is erről a buliról volt, a jelen írás tárgya viszont az egész estét megörökítő dupla CD-s csomag, egy valóban egészestés játékidőben.

Tovább

Harakiri For The Sky - Arson (Art Of Propaganda, 2018)

Bánatköpönyeg

harakiri-for-the-sky-arson-01.jpg

Lehet az olvasók közül kevesen ismerik a Harakiri For The Sky-t, így talán érdemes róluk először mesélnem egy kicsit, mielőtt belefogok legújabb, már negyedik albumuk ismertetésébe. A formációt két bécsi srác alapította 2011-ben, Matthias "M.S." Sollak a muzikális agya a projectnek, minden zenét ő ír egyedül, illetve játszik fel a stúdióban, míg Michael "J.J." V. Wahntraum az összes szövegért és a vokálért felelős.

Tovább

Ghost - Prequelle (Loma Vista Recordings, 2018)

Szükségünk van pápákra?

ghost_prequelle.jpg

A Ghost karrierje eszméletlen tempóban száguldott mindig is felfelé, és ki tudja a pokolból feltörő, a sátán duruzsolásával alá támasztatott dalok hol állnak meg? Van egyáltalán határ? A kis klubokat már rég kinőtte a zenekar, de vajon készen áll arra, hogy a ők legyenek az új arénabanda? Ez még a jövő zenéje, az azonban biztos, hogy június elsején megjelent a zenekar negyedik stúdió albuma, amit most ki fogunk vesézni.

Tovább

Shinedown - ATTENTION ATTENTION (Atlantic Records, 2018)

Nem igényel külön figyelmet - úgy is simán működik

shinedownattentioncd.jpg

Nem volt oly’ rég, tisztán emlékszem a pillanatra, amikor megszerettem a Shinedown zenéjét. 2012-es Amaryllis albumon volt az Enemies című dal, ahhoz csináltak egy fasza kis videót, aztán persze jött Bully, meg az egész lemez. Nem tudom miért mászott ennyire bele  a fejembe a floridai négyes zenéje. Nem túl bonyolult vonalvezetésű, amcsi, vagány stadionrock zene. Minden részlet adott, hogy fussak az ilyen elől, de valamiért megvettek kilóra. Aztán a kígyótojásos lemez (Threat To Survival) jött és szinte állandó vendége lett a kocsizós óráknak (State Of My Head mekkora zene) és idén pedig a Attention Attention.

Tovább

YOB - Our Raw Heart (Relapse, 2018)

:yob/jobb szóvicc helye:

ourrawheart.jpg

Mindenki ismeri talán azt az érzést - a hasonszőrű zenefalók közt -, hogy egy zenekart annyiszor emlegetnek fel, hogy jól tudod, hogy meg kéne már hallgatni. A YOB állatorvosi lova ennek a helyzetnek, bár az is hozzá tartozik, hogy próbálkozásaim (próbálkozgatásaim) már voltak velük. Most viszont eljött az elkerülhetetlen az Our Raw Heart kapcsán.

Tovább

A Perfect Circle - Eat The Elephant (BMG, 2018)

Egyél elefánt' és fogd rá a nyuszira!

elephant.jpgJogos elvárás, hogy tizenöt év csend után (az eMOTIVeot most ne számoljuk, lévén csak egy nagyrészt feldolgozáslemez lenne, még ha nem is mindennapi) a világ legtökéletesebb albumával jelentkezzen egy zenekar? Abszolút! Sőt, egy banda minél később ad ki friss albumot, elvileg annál nagyobb nyomás kellene, hogy nehezedjen, mivel a rajongók étvágya és igénye is egyre fentebb kúszik.  De meg tud felelni ennek az egész elvárás, súly, étvágy kombinációnak az Eat The Elephant? Vagy annyira nem is tökéletes? Vagy pont, hogy az? Vagy "csak" egy újabb A Perfect Circle album? Spoilerveszély: meg tud és szinte teljesen tökéletes is!

Tovább

Earthless - Black Heaven (Nuclear Blast, 2018)

A király visszatért

earthless-black-heaven-artwork.jpgA hetvenes években gyökerező zenék rajongóinak jó dolguk van mostanában, hiszen megjött a korábban beharangozott Earthless új albuma, és itt az új Monster Magnet is. Lehet, hogy Wyndorfék anyaga nagyobb figyelmet fog kapni, de jelen írás azért foglalkozik az Earthlessel, mert a Black Heaven minden kontextus nélkül, saját jogon is érdemes arra, hogy foglalkozzunk vele.

Tovább

Monster Magnet - Mindfucker (Napalm Records, 2018)

Így kell ezt csinálni

mindfucker_front.jpgAz új Monster Magnet albumot sokan várták, de én egyáltalán nem voltam közöttük. Az utolsó maradéktalanul élvezhető anyaguk számomra a Dopes To Infinity volt, ezután már csak nyomokban bukkant fel a mindenre magasról tevő Negasonic Teenage Warhead zsenialitása. A prüttyögéssel való kísérletezést inkább hagyjuk, igazából az utóbbi években nem is foglalkoztam a létezésükkel. A Mindfuckert a fentiek miatt úgy indítottam el, hogy nem vártam az égvilágon semmit. Annál nagyobb meglepetés, hogy itt nyoma sincs semmiféle kísérletezésnek, ellenben a Monster Magnet lazán összedobott egy penge rocklemezt.

Tovább

Judas Priest – Firepower (Epic Records/Sony, 2018)

Össztűz alatt

judas_priest_firepower.jpg

Nehéz ügy a lemezkészítés, még a sok évtizede aktív, műfaj-definiáló előadók számára is. Különösen igaz ez a heavy metal arculatát külsőségek tekintetében is meghatározó Judas Priest esetében, ráadásul csak részben a Glenn Tipton kényszerű háttérbe húzódását övező (bizonyára mindenki előtt ismert) adok-kapok miatt, hiszen az inkább a turné-felállás kérdése körül bonyolódott. Nem mintha nem volna épp elég plusz teher Rob Halford énekes és az immár egyedüli alapítóként megmaradt Ian Hill basszer vállán, mert a felbecsülhetetlen hatású Tipton-Downing gitárduó teljes kiesésével – a visszavonult K.K.-t ugyebár nem hívták vissza, jól tele is kürtölte minden nyűgjével a sajtót, így már csak Glenn alkalmankénti vendégeskedésében bízhatunk – eleve képtelenség száz százalékos Judas Priestről beszélni. De hogy a stúdióproduktumoknál maradjunk, ezen a téren is nyilván komoly nyomás nehezedik rájuk folyamatosan.

Tovább

Ektomorf - Fury (AFM, 2018)

Düh, bazmeg, düh!

fury.jpgA múlt héten megjelent az Ektomorf legújabb nagylemeze, a Fury. Az, hogy lecserélődött Zotya körül a banda, nem fogom többet megemlíteni ebben az írásban, mivel a korongra ez nem volt hatással, a régi felállás keze nyomát viseli még minden egyes itt hallható hang. Nem tudom, mi volt a zenekarban, vagy nyilván Zotyában, mint főnökben a dalírási fázis alatt, de hogy ez a relatív nagy szünet után megjelent album úgy odab*sz, ahogy kell, az biztos!

Tovább

Fu Manchu - Clone of the Universe (At The Dojo Records, 2018)

Egy jó klón

fu-manchu-clone-of-the-universe.jpg
Régi emlék már eléggé, amikor az Evil Eye-t meghallottam a Fu Manchutól. Viszont igen intenzív imádat kezdete volt az a pillanat. A stoner rock fatörzsének két főelágazásából (Palm Desert scene, Kyuss- Fu Manchu) ők hozták azt a punkosabb, rock n’ rollosabb vonalat, amibe azért bőven belefért a betépett elszállás is. Legalább is ezt jelentette nekem régen a munkásságuk, a 2007-es We Must Obey után viszont fokozatosan kiszorultak a látóteremből.

Tovább

Archaic - How Much Blood Would You Shed To Stay Alive? (2017)

Pöpec thrash metal, amerikai ízekkel

archaic_how.jpg

Az múlt év vége felé én kaptam a feladatot, hogy írjak az Archaic új lemezéről. Archaic? Nem ugrott be semmi a névről, de ez nem csak az én hibám. 12 év hosszú idő, különösen egy zenekar életében és az Archaic első lemeze 12 évvel ezelőtt jelent meg! Egy kis emlékeztető, hogy egyszerűbb legyen behatárolni: abban az évben indult a Five Finger Death Punch és újjáalakult az Alice in Chains és az Anthrax. És néhány lemez abból az évből: Shovel Headed Kill Machine (Exodus), Angel of Retribution (Judas Priest), Enemy of God (Kreator), ReliXIV (Overkill). A Rockmaratont a pécsi Malomvölgyben rendezték meg, még létezett a Hegyalja Fesztivál és a Sziget Fesztiválon volt metal. Szóval ilyen régen volt.

Tovább

Glassjaw: Material Control (Century Media, 2017)

Ifjú korom kedvenc zenéi vol. 5

glassjawmaterialcontrolcd.jpg

Ez az év tele volt ifjú korom nagy kedvenceinek a váratlan visszatérésével. Ez ugye jó dolog. Lehet örülni. De ugyanennyire benne van az is, hogy a nosztalgia meghitt, és jótékony szépia fénye egy új albummal könnyen mattosítja a jelent. Így voltam az új Life Of Agony-nál, meg az Iron Monkey-nál, viszont a Quicksand, vagy az At The Drive In már inkább azt jelezte, hogy nem érdemes temetni a 90’s kultikusan radar alatt repkedő zenekarát. És év végére befutott a Glassjaw is.

Tovább

Iron Monkey - 9-13 (Relapse Records, 2017)

Családbarát pop, pozitív üzenetekkel

iron_monkey_9-13.jpgTalán valamikor az év elején jött a hír, hogy az Iron Monkey új lemezre készül, amire underground körökben kis túlzással mindenki felkapta a fejét. Az emberek jelentősebb része az első meglepetés után az év egyik legjobban várt eseményeként tekintett rá, de megjelentek a szkeptikusok is, mondván, mire mennek Morrow nélkül. A 9-13-at pörgetve nyugodt szívvel kijelenthető, hogy a végeredmény szempontjából nem húzódik ennyire éles határ a jelenkori és a húsz évvel ezelőtti Iron Monkey között, az a kérdés viszont jogosnak tűnik, hogy a Primitive Man vagy a Dragged Into Sunlight korában mennyire tudnak megmaradni a korábban kiérdemelt pozíciójukban?

Tovább
ROCKSTATION online rockzenei magazin
rsszerk@rockstation.hu |  Impresszum