Szinte hihetetlen, hogy idén az Avenged Sevenfold: City Of Evil-je is besorolt a nagykorúvá érett lemezek közé. A 2005-ös korong, mely egyébként már a harmadik sorlemez volt a californiai ötös diszkográfiájában, Európában is pályára állította a zenekart. A maga több, mint hetven percével, és a metal egyes leágazásai között bátran kalandozó, a punk rockot és a tágabb értelemben vett rockzenét is érintő dalaival a City Of Evil távolról sem volt egy instant slágergyűjtemény, mégis sikerült átlépnie a közönség ingerküszöbét.

A jó buddhista magához öleli az univerzumot a csótányokkal, a balfaszokkal meg a csökkent szomszéddal együtt, aztán szépen kilélegzi a sok szart, a rossz buddhista meg betolja a Buggin-tól a Concrete Cowboyst, ahol ugyan az “Om” inkább egy jó nagy “Fuck You”, de a végeredmény szempontjából ez majdnem mindegy is.

Joe Elliotték az utóbbi három évtizedben mindig jók voltak az ún. köztes kiadványok terén. Gyűjtemények, válogatások, élő anyagok, boxok. Ezek többsége persze csak időhúzó megjelenés volt. Közülük jómagam csak a gyűjteményes, valóban hiánypótló Retro-Active lemezt tartom olyannak, aminek feltétlenül a CD polcon a helye, de ugye az sem mai darab.

Ha valaki megnyeri a legpatinásabb német metal magazin, a Rock Hard aktuális Hangpróbáját, azt a valakit illik ismerni, vagy ha korábban még nem ütköztünk, megismerkedni vele. A győztes német The Night Eternal neve pedig magyar földön – még - nem forog közszájon, szóval időszerű őket is bedobni a képzeletbeli kalapba.

A Queens Of The Stone Age-nek sikerült már párszor újradefiniálni magát a karrierje során, legutóbb például a Villains csalta a rajongókat a táncparkettre, a 2013-as …Like Clockwork befordultsága ugyancsak jó kis hajtűkanyar volt a döngölős sivatagi rockhoz mérten, de akár a lökött Era Vulgarist is említhetném, mint merész kalandozást a stoner műfaj peremvidékén.

Szinte pontosan két évvel az elődje után megjelent a Thy Catafalque tizenegyedik nagylemeze, az Alföld. Az előzetes hírek és kedvcsináló dalok alapján az elődjénél még karcosabb, és még kevésbé népzenés album körvonalazódott.

Ha thrash metalról van szó, a németekben nehéz csalódni. Az utóbbi hetekben nekem mégis többször sikerült. Az aktuális „nagy visszatérő” Holy Moses, illetve a jó ideje lemezes fronton is újra produktív Necronomicon tavaszi lemezei ugyanis többszöri nekifutás ellenére úgy mentek el mellettem, hogy magam is meglepődtem a dolgon. Ha már az öregeknél tartunk, a rehabilitáción átesett svéd Mezzrow comeback-je sem tudott meggyőzni, de ezek megfelelő kapacitás mellett a miértek okán külön cikkek témái lehetnének. Ha az ember ilyen előzmények után mégis thrash metalra vágyik, nincs más lehetősége, mint az underground felé fordulni, és a színtér mélyebb rétegeiben keresgélni.

A fővárosi Slowmesh az épp aktuális HammerWorld magazin mellékleteként hozta ki a III címre keresztelt korongját. A zenekar legutóbb 2020 végén, hasonló formában jelentkezett lemezzel. Az akkori album, az Isolate görcsmentes, könnyen a memóriába vésődő, de mégsem instant fogyasztásra gyártott dalai gyorsan utat találtak hozzám. Két és fél év távlatából pedig azt is ki merem jelenteni, hogy a Together Alone című nótájukat az utóbbi évtized legjobb hazai szerzeményei között illik emlegetni.

Amikor a legújabb Therapy? lemez megjelenése kapcsán volt szerencsém Andy Cairnsszel beszélgetni, az interjú során érintettük egyéb zenei projektjeit is. Ekkor került számomra fel a térképre a JAAW nevű formáció, aminek ő is tagja. Az akkor még készülő Supercluster című albumról a Riot szám már elérhető volt, így előzetesen kaptam némi ízelítőt arról, hogy mire is számíthatok a május 26-án megjelenő anyaggal kapcsolatban. Annyi biztos volt, hogy nem egy hétköznapi fémipari muzsikát fogunk kapni. Erre a feltételezésre a zene mellett a tagok meglehetősen változatos zenei háttere is alapot adott.

Miközben egyes black metal zenekarok vért izzadnak azért, hogy kívülálló státuszukat igazolják, ez a három hétköznapi figura a radar alatt egy olyan koronggal állt elő, ami valóban kívül áll az egyes színtereken. Az Angertea közel három évtizede úszik az árral szemben. Történetük így akár egy példabeszéd is lehetne a magyar undergroundról, de nem az. Nincsenek tagcseréik, a lemezmentes időszakban nem jelentkeznek hírértékkel egyébként nem bíró információkkal, sőt azzal sem erőlködnek, hogy úton-útfélen vagy mindenáron koncertezzenek.

A friss Winger nagylemez május 5-én jelent meg, 9 év kihagyás után. A Seven a zenekar hetedik albuma, és 12 dalt rejt 55 percben. Ennyit a számadatokról, nézzük, hogyan sikerült!

A kortárs hard rock egyre belterjesebb. Leginkább épp erre az irányzatra jellemző a mondvacsinált, egyszeri alkalomra, jobb esetben is legfeljebb néhány lemezre szóló supergroup-ok sora. Szintén ehhez a műfajhoz köthető az ún. házi dalszerzők megjelenése és a végleges kiégésig tartó néhány éves tündöklése, illetve ennek folyományaként a stílus régi rajongói számára talán legnehezebben emészthető jelenség, a lemezek késztermék jellege.

A deathcore elsősorban amerikai irányzat, az európai képviselői globális szinten többnyire a másodvonalban küzdenek. A holland Distant harmadik nekifutásra jó esélyekkel indul, hogy az idei lemezével közel kerüljön a műfajon belüli szintlépéshez. A zenekar egyébként a saját muzsikáját downtempo deathcore-ként jelöli meg. A skatulyázások korában pedig ez az adekvát megjelölés egy remek támpont lehet mindazoknak, akik most hallanak először a részben Pozsonyból elszármazott, jelenleg rotterdami bázisú ötösről.

A hazai death metal mezőnyben olyannyira kivételes, hogy egy zenekar legalább négy nagylemez megjelentetéséig jusson, hogy a folyamatosan aktív formációk közül ezt mindössze két csapat mondhatja el magáról. A zalai Age Of Agony – ők már az ötödiken is rég túl vannak - és a Cannibal Corpse: Butchered At Birth lemezének második tétele nyomán nevet választott székesfehérvári Gutted.

Azt gondolom, hogy a Therapy? különösebb bemutatást nem igényel a blog olvasóinak. Az Andy Cairns vezette észak-ír banda már olyan régóta nyomja a punk & rock-ot, hogy egyszerűen megkerülhetetlenek. Valószínű nem vagyok egyedül azzal a fílinggel a 90-es évekből, amikor még a Music Television frankón tolta ránk a külföldi zeneipar nagyüzemi remekeit... Becsületükre legyen mondva, azért rendesen helyet adtak a feltörekvő grunge, rock, post-punk vagy metal csapatoknak is, akik zenéjükkel nem feltétlenül a slágerlisták élére hajtottak. Alig vártam, hogy hazaérjek a suliból és máris benyomtam a zenetévét, hátha elcsípem az aktuális favoritomat. Az 1994-es Troublegum, a Screamager-rel nagyon betalált és lett kedvence sok kiábrándult, MTV-n szocializálódott fiatalnak, többek között nekem is. Bár az album meg is hozta a népszerűséget, a Therapy? szerintem sosem akart igazán a fő sodráshoz tartozni. 

Koax kolléga néhány napja interjúzott egy vérbeli olasz zenekarral, azaz egy olyan formációval, amely anyanyelvét használva választott magának nevet. Az említett L’Ira Del Baccano kapcsán jutott eszembe egy ősrégi csapat, a Banco Del Mutuo Soccorso neve, a római veteránok ugyanis szintén a közelmúltban jelentkeztek friss nagylemezzel. Olyannyira veterán formációról van szó, hogy a 2014-ben elhunyt, Francesco Di Giacomo nevéhez köthető progresszív rock zenekar a ’60-as évek legvégén alakult.

godfater. - így, csupa kisbetűvel szedve, ponttal a végén. A szokatlan név bizonyára még ismeretlen a köreinkben, nem így a zenekar egyes tagjai. Tátrai Tibort mindenki ismeri, aki valaha rockzenével foglalkozott a Kárpát-medencében. Az ötletgazda, Szebényi Dániel neve pedig a rockereknek - ha máshonnan nem is - a Téglás Zoli-féle Ocean Hills vagy a fővárosi Avatar révén lehet ismerős. A fiatal billentyűst ezek mellett a pop szakmában is jegyzik. Az ütős, Borlai Gergő az European Mantra mellett szintén számtalan egyéb formációban fordult már elő. A többiek, azaz a másik hathúros felelőse, Gotthárd Mihály és Kéri Samu basszusgitáros egyelőre még kevésbé bejáratott nevek, de ők is hangszereik mesterei.

A FVNERALS 2013-ban alakult az Egyesült Királyságban. A duó Tiffany Ström (ének/basszusgitár) és Syd Scarlet (gitár/dalszerzés) tagokból áll. Honlapjuk szerint egy dark ambient, doom, drone és post-rock elemeket vegyítő zenekar. Első albumukat 2014-ben The Light címen adták ki, amit a Wounds követett 2016-ban. 

Russian Circles, Pelican vagy a nemrég nálunk is körbe udvarolt Oozing Wound: Chicago úgy tűnik elég erős a jófajta (post) metál zenéket illetően és erre a REZN is szépen ráerősít.

Ha létezik sikertörténet a kortárs old school death metalban, akkor a Baest sztorija kétségtelenül az. A 2015-ben alakult dán ötös az ősi úton elindulva egy demo és egy EP kiadása után 2018-ban a Danse Macabre koronggal debütált a nagynevű Century Mediánál. Már az is fegyvertény, hogy a legendás kiadó épp nekik szavazott bizalmat az undergroundban már akkor is túltengő régi iskolás halálfém osztagok közül. Az igazán komoly érdem azonban az, hogy a srácok azóta is a dortmundi istálló bizalmát élvezik.