Dave Mustaine megint itt van. Ha a Földön kitörne az atomháború, valószínűleg ő akkor is túlélné, diktatúrába hajtaná a bolygót és a Metallica élére állna. Az Endgame már sokat megélt csapata tizensokadik lemeze, természetesen – állítása szerint - a legjobb amit valaha elkészített és még életében nem gitározott ilyen jól, mint ahogy most teszi.
Tagadhatatlan, hogy MegaDave írt igazán kimagaslóan jó lemezeket is, mert mind az 1990-es Rust In Piece, vagy az utána kiadott – inkább a mainstream-et megcélzó – Countdown To Extinction, Youthanasia kettős is abszolút minőséget képviselt. Sajnos azonban Dave azóta inkább csak keresgéli önmagát, amiben előbb szerepe volt a drogoknak, később pedig az innováció hiányának is. Miután a mainstream meghódítása elmaradt, jöttek a korai évek thrash-speed témáit előtérbe állító kísérletek, de ezek sem hozták vissza a 90-es évek elejének sikereit. Közben persze a klasszikusnak tekinthető felállás szanaszét ment, de később sem igazán voltak szilárdak az alapok, bár ha azt vesszük, hogy ebben a bandában az van, amit Mustaine mond, akkor ennek az ellenkezője is éppen ennyire igaz.
A 2007-ben kiadott United Abominations óta a gitáros Glen Drover vette a kalapját, helyére érkezett az a Chris Broderick, aki korábban a Nevermore-ban is megfordult. Jó gitáros, de sok beleszólása nem volt és nem is igen lesz a dolgokba, mert azok már nem Mustaine munkamódszerei lennének. Pedig abba azért érdemes volna neki is belegondolnia, hogy az igazán kiemelkedő dolgok akkor jöttek ki Megadeth név alatt, amikor részben még csapatmunka volt ez az egész. A koncepciót az Endgame esetében nem ismerem, de sokadszorra meghallgatva a teljes albumot, az jön le, hogy Dave most egy kicsit mindenkinek meg akart felelni. Azoknak is akik a korai thrash-speedet komálják, és azoknak is akik a Countdown-Youthanasia kettősön szocializálódtak. A végeredmény éppen ezért egy kicsit felemás lett.
Technikailag teljesen rendben van az album, Dave tehát nem hazudott olyan nagyot, sőt úgy szól az egész, mint az atom, melyért Andy Sneap dicsérhető. Mustaine dalszerzői vénája azonban már korántsem a régi és énekelni még mindig nem tanult meg, ami nem is volna baj, ha ezzel ő is tisztában lenne.
Mindezektől függetlenül nem egy veszett fejsze nyele az Endgame, mert pár eltalált dalt azért alkotott a mester és a szürkécske szerzeményekben is van mindig egy apró valami, amiért a metálszív megdobbanhat. A számomra értelmetlen instrumentális kezdés, a Dialectic Chaos után mindjárt atom módjára robban be a This Day We Fight! A rohanó thrash-speed dal, igazi régisulis Megadeth. Ezt ellenpontozandó jön a dallamosabb, középtempós 44 Minutes, de főleg a refrénben jönne jól ha Dave tudna énekelni. Az ezt követő 1,320 megint kapkodósabb darab, míg a négyes Bite The Hand That Feed a klasszikus metált ötvözi a thrash-esebb gitárjátékkal. A következő Bodies Left Behind mintha a Countdown To Extinction-ről maradt volna le, sőt némi nemű plagizálást önmaguktól felfedezni vélek benne. A címadó dal is hasonlóan kezd. Középtempós döngölés és thrash-es tekerés váltogatja egymást egy nagyon eltalált szólóval és Shawn Drover kiváló dobjátékával. A The Hardest Part Of Letting Go... Sealed With A Kiss című ballada szerű epikus valamit Dave helyében nagyon nem erőltettem volna, viszont az ezt követő Headcrusher a lemez legjobb dala, benne egy olyan középtempós riffel, amely tényleg méltó a dal címéhez. Sőt a következő dallamosabb How The Story Ends is kiváló darab, melyben még Mustaine éneke is sem zavaró. A lemezt záró The Right To Go Insane James LoMenzo basszusfutamai után egy középtempós dallá lesz, melyben megint a dallamosabb megközelítésé a főszerep.
Ha az utolsó három dal alapján kellene döntenem azt mondanám Dave majdnem oda érhetne ezzel a lemezzel, ahol a 90-es évek elején volt, de egyrészt a világ is változott azóta, másrészt az Endgame első felébe pár szürke darab is becsúszott, így Mustaine kihagyta a nagy visszatérés ziccerét. Ettől függetlenül kellemes perceket okoz a Megadeth 2009-ben, de ez a lemez a régi érzéseket nem fogja visszahozni.
