Nem vagyunk azok a nagy ünneplős típusok, de 15 év az mégiscsak 15 év. Ma 15 éve indult útjára a RockStation!
Nem vagyunk azok a nagy ünneplős típusok, de 15 év az mégiscsak 15 év. Ma 15 éve indult útjára a RockStation!
Valamiért elsiklottunk efelett a könyv felett. Gőzöm sincs, hogy miért, de vissza kerestem és csak annyit írtunk róla, hogy tető alatt lesz, illetve megjelent. Most, hogy akciós áron be lehetett szerezni, nekiugrottam és meg is tudtam, hogy mi jár az alacsony növésű, örök thrasher Scott "én nem iszom igazán" Ian fejében.
Ahogy annak idején a Neurotic is megénekelte, a rock'n'roll az nem egy tánc. De nem is csak zene, vagy szex, meg drogok, hanem jó adag póz, mert bizony a lázadásnak a külsőségekben is meg kell mutatkoznia.
Sajnos az idei koncertszezon jó részének annyi, és mást sem hallasz a hírekben, csak hogy ennyi a fertőzött, itt egy koronavírusos, ott nincs elég fertőtelenítő. Gondoltuk, hogy ezt a monotóniát kicsit megtörjük és adunk nektek pár tippet, hogy az önkéntes karantén alatt mivel üthetjük el az időt, ha éppen nem zenét hallgatunk, vagy nem cikket írunk arról, hogy mivel ütjük el az időt. Irány a könyvespolc!
Egy amerikai kutatás szerint az emberek gyakran nemi alapon osztályozzák a hangszereket, ez alapján került például a klarinét, vagy a fuvola a női hangszer kategóriába, míg a dob vagy a harsona férfiasnak számít. Azt nem tudom, hogy a basszusgitárt hová sorolta a tanulmány, de mára kétségtelenül unisex hangszerré vált.
Zajt mindenki tud csinálni. Be lehet vágni a klozet ajtót, lehet flexelni az erkélyen vagy salakmotorozni hajnali kettőkor. Elég elvetemült húzás mindezt lemezre rögzíteni, aztán meg kiadni.
Van az a vicc a hurrikánról, hogy olyan mint a nő: mikor megy, akkor viszi a házat meg a kocsit. Az ex-dobos is ilyen, csak ő a zenekar hangzásából kanyarít ki magának egy szeletet ... már ha kellőképpen jellegzetes a játéka.
Mielőtt a fenti kérdésre válaszolnánk sokakban bizonyára joggal merülhet fel egy másik kérdés: ki a fene az a Dax Riggs?
Újabb zenészről szóló könyv, újabb kritika! Ennek már csak így kell lenni, nem? És persze, hogy az ír a black metalos Adam Nergal Darski könyvről kritikát, akinek köze nincs a black metalhoz. Az Eretnek Vallomásai kapcsán, ha keresztre akartok feszíteni érdemes lesz tovább olvasni, de feltétlenül hozzatok magatokkal áldozati bárányt!
No de hogyhogy "a MÁSIK" nap?...
A grungeról és a segítségnyújtás szükségéről.
A rockzene a férfiak lázadása, ez máig egy férfiak uralta terület, nők nem tudnak érvényesülni ebben a kemény világban. Nem csoda, hiszen az elragadóan elegáns öltözetű, kifinomult előadásmóddal vokálozó hölgyemény, még mindig elfogadottabb, jellemzőbb jelenség, mint amelyik szakadt dzsekiben vadul tépi a húrokat.
Az ugye megvan, hogy a hamarosan a magyar mozikba is eljutó Heavy Trip (Heavy Túra) kötelező mindenkinek, aki életében már legalább egyszer hallott a Beheritről, vagy az Impaled Nazareneről. (Ha egyikről sem, akkor irány a Suomi Finland Perkele, de ez most mindegy.) Szóval a filmben elhangzó egyik dalra kaptuk fel a fejünket, és láss csodát: azonosítani tudtuk a finn black metal egyik összetevőjét. Alább leleplezzük a titkos tudást.
A mai napig nem tudjuk eldönteni, hogy Steve Jobs az iTunes nevű stream elindításával romba döntötte, vagy megmentette-e a zeneipart (a Metallicától a U2-ig számos világsztár foglalt már állást a kérdésben, pro-és kontra), de a mai napig nincs egységes konszenzus ebben az ügyben.
Két dolog viszont biztos: az egyik, hogy a felgyorsult technológiai fejlődés az életünk minden területére kihat, és nem kivétel ez alól a zeneipar sem. A másik, hogy szinte minden ember hallgat zenét, és valamilyen módon kapcsolódik a szórakoztatóiparhoz. Nyilván van, aki TV-t néz, van aki stream csatornákon hallgat zenét, és van aki vagyonokat költ arra, hogy a kedvenc zenekarai koncertjeire eljusson, akár kül-, akár belföldön. De a zene mindenki életében ott van valahogyan.
Mostanra annyira benne vagyok, hogy a minap egy esküvőn, a boldogság pergő könnyeivel az arcomon szaladtam a táncparkettre kornyikálva ropni, mikor a zenekar egy Creedence dalba csapott.
Éééééés, itt a következő heti ötös. Van itt minden, mint a búcsúban: sztóner, mainstrem rock, hard rock, sőt még egy nagyszerű feldolgozás is.
Azt, hogy egy epikus összeállítású, várhatóan jó sokáig elhúzódó turné keretein belül búcsút int a rajongóknak a thrash metal alapvetés Slayer, talán már senkinek nem kell külön ecsetelni. Ha szerencsénk van és még három évig búcsúznak a veteránok, akkor éppen négy évtizedes munkásságot maguk mögött tudó négyes számtalan kötelező klasszikust adott a metalnak, szinte minden albumuk alap hallgatnivaló a keményebb műfaj kedvelőinek. A lenti összeállítással, melyben minden albumról egy-egy dalt emeltünk ki, azoknak tervezünk segíteni, akik valamiért a föld alatt töltötték a metalos éveiket és nem ismerik Tom Arayáék munkásságát. Vagy ha éppen valaki fel szeretné eleveníteni, milyen fából is faragták a Slayert.
Újabb hét telt el és itt a hét öt dala megint. Ismét van magyar szereplőnk és ismét próbáltunk széles stíluspalettán mozogni a dalok kiválasztásakor. Nektek milyen dalok jöttek be a héten?
Bizony, bizony 2008. január 5-e az a dátum, amikor az első poszt kikerült az akkor még a Fender Stratocaster képével illusztrált fejlécű oldalra. A komplett „szerkesztőség” 2 főből állt. Nagy Szabolcs gyerekkori barátommal két évig így is vittük (ő aztán később a család mellett döntött) az egészet, minden távolabbi cél nélkül, csak mert szerettünk a kedvenc zenénkről írni. Az első évben átlagban kemény 69 egyedi látogatót tudtunk felmutatni, bár akkor nem is volt cél, hogy számokban mérjük önmagunkat. 2010 elején már 4 fő szerkesztgette a napi szinten többször is frissülő oldalt, mígnem felbukkant Réti Zsolt, aki azóta ugye fotós kollégánk, hogy májusban a Metallica koncerten szeretne fotózni (Nooormális?) a Népstadionban. Itt „romlott” el minden.
Egy év alatt kétszer csíptem el a Queent. Igaz, kicsit ferde ez a megállapítás, hiszen míg ténylegesen élőben csak Brian Mayt és Roger Taylort láttam Adam Lamberttel felvértezve, a Pólus Moziban viszont a teljes tagság „ott volt”, viszont csak filmen. De milyen filmen! Ez utóbbiról fogok ömlengeni kicsit.
Az elmúlt pár évben egyre több életrajzi könyvet kapunk a képünkbe, aminek mi csak örülünk. Persze vannak olyanok, amik csalódást okoznak menet közben, de akkor is szakadatlanul olvassuk őket tovább. Aztán vannak azok, amiket le sem bírunk tenni. Én tűkön ültem, hogy az Iron Mant végre a kezeim közé vegyem. Miután végigrágtam magam rajta, jöhet az értékelés.