Nálunk kezdte az új turnéját az Iron Maiden, ráadásul dupla teltházas koncerttel? Mi ez, ha nem szép belépő? A bulira új szettel, érdekességekkel, új dobossal készült számunkra a Harris-művek, de a sok új és rengeteg kérdőjel mellett tényleg volt energia a szórakoztatásra is? Meghiszem azt!
A hívek továbbra sem mutatták a fáradás jeleit; úgy vettem észre, létszámuk sem csappant meg – ráadásul a nagyszabású rockzenei esemény utolsó napjára is maradtak csemegék!
Tavaly is méregerős csomagban hozta a Decapitated a death metal úthengert, a mostani felállás viszont még egy lapáttal rá tudott tenni: már önmagában a Cryptopsy 12 év utáni visszatérése is okot adott a jelenlétre, hát még a thrash metalos Warbringer, akik gyakoribb vendégek, de minden egyes alkalommal elképesztő energiákat szabadítanak el.
Ha egy este alatt akarsz végigmenni a technikás deathcore, a súlyos groove-ok és a futurisztikus metal és deathcore teljes spektrumán, akkor a Born Of Osiris aktuális bulija tökéletes választás. Május 18-án négy zenekar lépett színpadra, hogy kiverje a csipát a szemünkből ezen az álmos, nem túl meleg májusi vasárnapon – és egészen pontosan ez is történt. Tipikusan az az este, amikor már a Dürer Kert kapujában tudod, hogy az első ütemtől az utolsóig kifacsarják a tested-lelked, és még örülsz is neki. Négy banda, négy külön világ – a cél pedig közös: egetrengető hörgés és zúzás.
A névsorból kiindulva kétségtelenül a nagyszabású melódia-orgia második napja ígérkezett a legnívósabbnak. A hozzá fűzött reményeinket végső soron beváltotta, de azért maradt hiányérzetünk is – és bár konkrétumokba nem mennénk bele jó előre, a döfést bizony oda kaptuk, ahol a legjobban fájt.
Május 2-án délután végre elindult számomra is az idei Budapest Park szezon, rögtön egy különleges alkalommal: a Tankcsapda gitáros búcsúkoncertjén fotózhattam, ahol Sidlovics Gábor „Sidi” utoljára lépett színpadra a zenekar tagjaként. A közönség telt házzal és emelkedett hangulattal búcsúzott el tőle.
Nyolc éve jártam legutóbb az olasz dallamrock-élharcos lemezcég saját fesztiválján, amely nem sokkal azután leállt. Amennyire váratlanul ért a tavalyi bejelentés a folytatásról, annyira felvillanyozott az összeállítás. Mi több, a hetedik kiadásra visszatért a háromnapos terjedelem – ha már újrakezdés, akkor meg kell adni a módját. A döntés helyesnek bizonyult, mert a világ csaknem minden tájáról összesereglett tábor közel teltházat produkált.
Nem először járt Budapesten a belga Amenra, de minden alkalommal ugyanazzal a lélekbe maró erővel idézi meg saját sötét univerzumát. Nem voltak illúzióim a hangulatot illetően – tudtam, hogy a friss tavaszi vibe helyett ezúttal is a sötétség lesz az úr. A Church of Ra művészi kollektíva központi zenekara ismét súlyos, szertartásszerű előadással szippantotta magába a közönséget, amikor a rideg fények, a zene és a füst szinte kézzelfoghatóvá válik.
Közel hat hét telt el a Reaction fanzine és a To Defy Collective havi rendszerességgel tartott hardcore bulisorozatának márciusi eseménye óta, és aligha indulhatott volna jobban a húsvéti hosszú hétvége azoknak, akik ennyi idő alatt kiéheztek a döngölős riffekre. Az ezekről elnevezett belvárosi pincehelyiségben minden bizonnyal maradéktalanul meg is kapta valamennyi jelenlévő, amiért eljött.
Sajnálatos, de elkerülhetetlen, hogy a minden képzeletet felülmúló jelenlegi koncertáradatban egy-egy buli, adott esetben nemzetközi esemény, némileg elvész. Pontosan ez történt a csepeli helyszín kisebbik termében tartott csajos estével. Odaát a nu metal nosztalgiajárat zakatolt, és egyeseknél talán a hónap végére már apadó házi büdzsé is az itt tárgyalt esemény ellen szólt. Mindenesetre jóval kevesebben gyűltünk egybe, mint amire a csomag alapján számítani lehetett. Ezzel azonban véget is vetnék a lamentálásnak, mert aki eljött, annak frenetikus élményben lehetett része, és láthatóan maguk a fellépők is jól érezték magukat. Márpedig ez a legfontosabb.
Abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy Budapesten indította legújabb lemezének turnéját a Harakiri for the Sky, akik ugyan gyakori vendégek nálunk, de nekem belőlük korábban csak egy rövid előzenekari szett jutott. Így nagy várakozással indultam el a Barba Negra felé, hogy az osztrákok a lehető legjobb értelemben lehozzanak az életről melankolikus post-blackjükkel.
Ha a Rivers of Nihil névről nem is mond számodra semmit, a Where Owls Know My Name borítóját biztosan láttad már, 2018 egyik legnagyobb underground szenzációja volt és megannyi listán dobogós helyezett. Én is ezzel a lemezzel ismertem meg a csapatot, és egyből beszippantott a szaxofonnal mixelt progos technikás death metaljuk. Ennek ellenére eddig mindig úgy alakult, hogy kihagyni kényszerültem a pesti bulijaikat, de így negyedjére végre megtört a jég. Ettől bivalyabb összeállítást pedig nem is kívánhattam volna, a Paul Masvidal vezette Cynic-et legalább akkora lelkesedéssel vártam, mint a főhősöket.
A Reaction fanzine és a To Defy Collective megint megcsinálta! Stílus szempontjából ismét tanári módon rakták össze a fellépőgárdát. Persze ahogy észrevettem, az ő koncertjeiken rendre megjelenik egy végtelenül lelkes és odaadó tábor, akár régi vágású, zsigeri hardcore / punk csapatok, akár modernebb, fémes beütésű alakulatok játszanak. A lényeg ennek a sokszínű zenei színtérnek és gondolkodásmódjában egységes közösségnek a támogatása. Megcsinálta ezen túlmenően a szinte lehetetlent is, hiszen a Szerbiából jövet elakadt cseh bandát sikerült Kecskeméten összeszedni és másik járgánnyal a fővárosba szállítani, hogy röviddel zárás előtt befussanak, és legalább egy négyszámos blokkot elnyomhassanak. Szóval Bencének és szervezőtársainak ezért a buliért is kijár az elismerés – minden szempontból.
Épp egy éve járt nálunk a new york-i death metal legenda, a Suffocation, akiknek küldetése a hallójárataink ismételt elpusztítása volt. Ebben tettestársuk volt 4 bemelegítő banda is, jó szokásukhoz híven pedig most sem a metal lágyabb vonalából választottak.
