Mark Morton mindig is egy érdekes színfolt lesz a zenei palettámon. Az atom brutális Lamb Of God mellett a csávó olyan zenéket mutat időközönkènt, hogy csak nézek. Most is éppen egy újabb szóló anyaggal jelentkezik, ami megedzi a metalos lelkeket.

A legnagyobb "név" az epizódban az Ossian, de mint mondtam korábban, nem ők hozták el ennek a merítésnek a legjobb albumát. De igazából választani sem könnyű, mert van itt számomra teljesen ismeretlen banda, ami levett a lábamról a lemezével, van olyan, aki újra felbukkant és sokkal jobb kiadvánnyal érkezett és van olyan, akiról kb 20 éve nem hallottam, de újra elvarázsolt.

Számos példa mutatja, hogy nem azért öltöznek be zenekarok mindenféle maskarába, mert így próbálják palástolni zenei alulképzettségüket vagy éppen a dalszerzői véna hiányát. Ott van például a Kiss, a Ghost, a GWAR vagy a Lordi (lehetne még sorolni). Az már más kérdés, hogy sok esetben éppen egy idétlen jelmez miatt mondja azt az egyébként igényes zenékre fogékony rockrajongó, hogy "Jól van, ugorjunk!".

Ha valaki az ezredforduló környékén volt tini, mint én, azt jó eséllyel megérintette a nu-metal szele. Vannak zenekarok, akik azóta is fennmaradtak nagyobb sikerekkel ebből az időszakból és vannak olyan zenekarok is, akik ezt a stílust (szerencsére)nem képesek elengedni. Ilyen a Bleed is, akik most jött ki első teljes értékű lemezükkel.

Hihetetlen, hogy a Faith No More-nak ez az albuma már harminc éves. Röpül az idő, de ezt mostanában gyakran hangoztatom, hiszen számomra nagyon kedves albumok ünneplik a jubileumi évüket. Mit is mondhatnék? Essünk neki együtt a King for a Day... Fool for a Lifetime-nak.

A doboszseni és szövegíró Neil Peart már öt éve nincs köztünk, a professzor nélkül pedig természetesen Rush sem lehet. A kanadai progresszív rock gigász öt évtizedet átölelő, és ebből az 1974 és 1996 közötti időszakban igen termékeny pályájának egyes darabjai a kerek évfordulók révén tálcán kínálják az újrakiadások lehetőségét.

A tok hátulján a tavalyi dátummal, de idén februárban jelent meg ez a speciális kiadvány az elektronikus zene német úttörőitől. Rendhagyó volta ellenére, vagy talán épp amiatt pár sor erejéig mégis érdemes megemlékezni erről a kislemezről.

Mark Lanegan nekem mindig egy szürke folt volt. Tudtam, hogy jó, de fiatal voltam még amikor itt járt és nem hajtott úgy a kíváncsiság (sajnos) ellenben most sok mindent megtudhattam,amiről lemaradtam. Megjelent Lanegan önéletrajza magyarul is, amit el is olvastunk. Nézzük is meg, hogy milyen az Énekelj visszafelé és könnyezz!

Chris Goss neve hallatán tízből heten hülyén néznek maguk elé a maradék három viszont elismerően biccent és hogy mindjárt az elején megmondjam a nettót a legújabb Masters Of Reality főleg nekik szól, a többiek kezdjék az ismerkedést inkább a Deep in the Hole-lal.

Dallamos prog rock konceptlemez Amerikából, egy ötrészesre tervezett albumciklus harmadik fejezete. Sci-fi történet lázadókkal és új főgonosszal, de sok direkt hivatkozással a valóságra is. Szó szerint és átvitt értelemben is nagy falat, érdemes róla értekezni.

Végre elkezdtem a 2016-os lemezek feldolgozását, az előző évad kissé hosszúra nyúlt. Emiatt nagyobb lépésekben haladok, részenként több lemezt dolgozok fel. Mint most is. Visszatér a Stronomia Doom (OMG) és az Echonald, találtam penge dirty rock-ot és grunge alapú agyaskodást. Suttyó goregrind és északi death metal pedig a sötét részét szolgáltatták az epizódnak.

Post hardcore/progresszív metal Svájcból. Ez a NevBorn, akikről egyből beugrott a megboldogult Black Hourglass zenekar. Amennyiben képben vagy, hogy miről is beszélek, akkor a cikk további része egyértelműen neked szól. Nem? Akkor pedig itt a remek alkalom, hogy szintet lépj a tudati állapotodban. 

Elmúltak már azok az idők, amikor a rockbandák még sokkolni tudták a rajongóikat; a sokkolás mint olyan, mára beleivódott a sejtjeinkbe, oly természetesnek hat, hogy fel sem tűnik. A különböző show-elemek, maszkok szintén nem okoznak feltűnést, egyedül a távoli, sajátos politikai berendezkedésű (autoriter, diktatórikus) országokbeli vagy az européer szemmel furának tartott etnikumok által gründolt metalbandák okoznak ma meglepetést(?), akár a zenéjükkel, akár a folklórjukkal.

A svájci thrash metal zenekarok manapság az underground legmélyebb régióiban lelhetők fel. Nem volt ez mindig így; a fátyolos szemekkel emlegetett ’80-as években a második, vagy inkább a harmadik vonalban az alpesieknek olyan zenekaraik voltak, mint a Poltergeist vagy a Coroner. Manapság mindketten aktívak, az árnyékukban pedig egy sor kis kiadós alakulat tolja arrafelé az old school thrasht.

Vagyis kevésbé finomkodva: paraszt death metal. Energikus, sallangmentes, és a végletekig önazonos durvulást rejt a brit Benediction tizedik albuma.

Mintha csak tegnap lett volna, amikor is a Carcassból kiszállt Mike Amott, hogy minden erejével az újonnan megalapított hard rock bandájára, a Spiritual Beggarsra összpontosítson. Anno a Hammeres interjúban büszkén mesélt erről és sorolta fel százával azokat a hatvanas-hetvenes évekbeli bandákat, melyek inspirálták, és akiknek hatására gründolta új csapatát.

Dobj el mindent és készülj fel a skót rockra! Na, nem kell itt skót dudát és kiltet vizionálni egyből. Az Earl Of Hell egy új zenekar Skóciából, akik tökös rock n’ roll-t játszanak némi punk ízzel fűszerezve. Meg is érkezett a debüt anyaguk, amit egyből habzsoltunk.

Végre itt a 2015-ös évad utolsó epizódja! Egy rövidke rész, pár albummal, pár utólag kikukázott lemezzel a Spotify-ról - és nem lennék teljesen őszinte, ha azt mondanám, hogy minden találatért megérte lehajolni...de hát ez is a 2015-ös év zenei termésének a része volt. Punk és nemzeti rock, bal és jobb oldalak között egyensúlyozva középen maradni - ez volt a terv. De...sikerült?

Az Underoath története mindig is a változásról szólt. A 90-es évek végén még a keresztény post-hardcore és metalcore mezsgyén mozogtak, ám az évek során stílusuk és identitásuk is jelentős átalakuláson ment keresztül. Bár 2013-ban hivatalosan is befejezték a zenélést, két évvel később friss lendülettel tértek vissza. Az új korszak azonban már nem a korábbi hitbeli kötöttségekről szólt – Spencer Chamberlain frontember az Erase Me (2018) album megjelenésekor egyértelművé tette, hogy az Underoath leszámolt a régi imázzsal.

Mostanában sokkal kevesebb lemezismertetőt írok, mert egyszerűen hiányzik valami a mostani zenéből. Két évvel ezelőtt havonta találtam egy olyan lemezt, amire azt mondtam, hogy ez az év lemeze. Mostanában azonban ez nincs meg, hiányzik valami az új albumokból. Vajon ebbe a skatulyába esik a Calyces is?