Brit groove-os metalcore, olykor thrash-be is átkukucskáló, technikás zenei alapokkal, energikus énekkel. Ez a negyedik lemezük, három év szünet után jelent meg a legnagyobb független metal kiadónál, és 11 dalt tartalmaz. A nevük egyre fényesebben cseng az undergroundban, nem volt kérdés, hogy egy kóstolómenü erejéig teszek egy kirándulást a világukba.
Nehéz manapság a kemény zenét művelő bandák élete. A legtöbb műfaj szenved a túltelítettségtől, így aztán a klisékből kitörni vágyók közül sokan inkább populárisabb vizekre eveznek a fenntartható siker érdekében. És ezzel az ég világon semmi baj sincs, mert legalább elérnek olyan szegmenseket, hallgatókat, akik eddig reszkettek némi rifftől, a metáltól meg aztán végképp elzárkóztak.
A párizsi katakombák bizarr köztemető és rendhagyó turistalátványosság viszont nem kifejezetten az a tipikus koncerthelyszín, bár egy valamirevaló dark vagy goth rock zenekar bizonyára otthonosan érezné magát a csonthalmok között. Ugyan a Queens Of The Stone Age nem a Christian Death mégis sikerült belakniuk a homályos folyosókat egy ötszámos EP erejéig.
Mivel a Sony Music tavaly ősszel vette át a Pink Floyd katalógusának kezelését, ráadásul nem kevesebb, mint négyszáz millió dollár fejében, nem lehetett kérdés, hogy a konglomerátum rövid időn belül előáll valami meglepő, vagy legalábbis nem feltétlenül várt kiadvánnyal. Jól tudjuk azt is, hogy ugyanez a cégcsoport értő kezekkel ápolja Jimi Hendrix hagyatékát, időnként sosem hallott felvételeket előásva abból a bizonyos feneketlen, képzeletbeli fiókból (például ITT és ITT). A Pink Floyd esetében ráadásul jóval terjedelmesebb az életmű, nagy a merítési lehetőség.
Hosszabb kihagyás után, jelentősen átalakult felállásban, ismét aktív az Inglorious. A brit hard rock egyik nagy ígéreteként indult csapat június elején adta ki az ötödik nagylemezét, amit szimplán római ötössel jelöltek. Sikerült-e révbe érni, vagy továbbra is ígéret marad Nathan James mindenkori zenekara?
A 2016-os évad zárásaként a Bandcamp oldaláról válogattam rock lemezeket. Szinte semmi metal, csak laza és könnyed rock kiadványok. Ismerős visszatérők, ismeretlen zseni albumok és minden, ami a kettő között van. Kincsek kerültek megint a felszínre, csak pár alkalommal kellett kínlódnom... Kényelmes rock korongokkal simítjuk le a 2016-os évet, hogy újult erővel tudjunk nekilátni a következő évadnak.
Van az úgy, hogy egy szőröstökü progikonokból álló társulat elsőre nem billenti fenékbe kellőképpen a hallgatót; nem dobod el tőlük a hajad, nem basz ki a libabőr. Igen, van ilyen. Elsőre. Sőt, második alkalommal is csak erőtlenül rugdos. Aztán, ha még nem untuk meg, akkor érdemes még egyszer megpróbálni. És akkor jön a lórúgás.
Az ezredforduló környéke a hazai metal színtéren a visszatérések, újjáalakulások, visszarendeződések jegyében telt. 1998-tól ismét lett Ossian, és a Gépes kitérő után a Pokolgép szintén aktivizálta magát. Négy évvel később pedig újra lett Akelánk és Moby Dickünk is. Utóbbiak ráadásul épp ’98-ban köszöntek el a közönségüktől a Good Bye című válogatással.
Az idejét se tudom már mikor találkoztam olyan olasz zenekarral, amelyik felkeltette tényleg az érdeklődésemet. A Duocane már a nevével lelővi a poént, hogy csak két ember alkotja a zenekart. Ellenben ez a két ember valami olyat pakolt le az asztalra nekem, amire jó ideig emlékezni fogok.
Ha nem csalnak az emlékeim, a Jégbontó lemez megjelenése környékén egy, Ficzek Andrással készített interjúban került szóba, miszerint az akkor még Echo Of Dalriada néven működő zenekar hosszabb távú terve a hónapnevek régies elnevezésén keresztül végigvinni a zenekar majdani diszkográfiáját. Azóta közel két évtized telt el, és tucatnyi Dalriada korong készült. A soproniak csak a sorlemezeket tekintve is a tizedik albumuknál járnak, a koncepció forgatókönyve lassan a végéhez közeledik.
Beütött a dögmeleg és a nyári fesztiválszezon előtt még megszórtak minket jobbnál-jobb lemezekkel. Ezekből szemezgetek, a májusi felhozatalból válogattam ki azokat, amik nálam sokat pörögtek. Lett benne szerintem megosztó lemez is és vitára alkalmas kiadvány is. És Ti mit hallgattatok májusban?
A minap szembejött egy rövid kis videó, amin James Hetfield és Rob Halford szurkol a Turnstile-nak a színpad széléről valami sokemberes fesztiválon. Azt ugyan nem láthattam előre, hogy a Metal God és Papa Het is ott headbangel majd a baltimore-i ötös koncertjén, a 2021-es Glow On alapján viszont már sejteni lehetett, hogy hízni fog még a banda rajongótábora.
Egy posztapokaliptikus városkép hullahegyekkel, kifosztott üzletekkel és a középpontban egy D.R.I.-pólós, S.O.D.-tetkós zombirockerrel vajon mire enged következtetni, ha mindez egy metalbanda lemezborítóját képezi? Naná, hogy thrash, hardcore vagy crossover zenekarra. Talált, süllyedt. Aki esetleg még ezek után is kételkedne a zsánert illetően, vessen egy pillantást a 2017-ben elstartolt olasz banda, a Spoiled bemutatkozó nagylemezének (Collapse) trekklistájára és a lemez játékidejére.
Ha lehet mondani egy lemezre, hogy meg- és ki is forgatta egy zenekar addigi világát, akkor a Killswitch Engage második albuma, az Alive or Just Breathing az kétségtelenül pályázhat erre a címre. A modern, dallamos metalcore vonalnak lendületet adó klasszikus album nemrégiben egy vinyl újrakiadást kapott, ennek tiszteletére ránézünk kicsit a dolgokra, mi is történt akkoriban ezzel az azóta is rendületlenül zakatoló zenekarral.
A kanadai thrash legendák különleges helyet foglalnak el a szívemben. Tudja ezt a Szent Algoritmus is, így a minap arra ébredtem, hogy új Annihilator kiadvány látott napvilágot. Aztán kicsit kutakodni kezdtem.
A Needless zenekar kapcsán abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ha nem is a kezdeti lépésektől, de a bemutatkozó Heresy lemez megjelenésétől követhetem a csapat sztoriját. A kezdeti történésekig ugyanis közel másfél évtizeddel korábbra kell visszatekinteni. A dánszentmiklósi ötös nem a huszonegyedik században bevett forgatókönyv szerint építkezett, hanem a ’80-as évekbeli zsinórmérték szerint haladtak előre a történetben.
Ha nem zenekarokban, hanem személyekben gondolkodunk, három-négy évtizednyi alkotómunkával a hátuk mögött, fenntartások nélkül kijelenthetjük, hogy a kortárs progresszív rock triumvirátusát olyan nevek alkotják, mint Neal Morse, Roine Stolt és Steven Wilson. Ők azok, akik dokumentált metalos múlttal nem rendelkeznek, a ’80-as, illetve a ’90-es évek folyamán tűntek fel a színtéren, és Stolt kivételével még a nyugdíjkorhatár alatt vannak.
Vannak időszakok, amikor valahogy nem találok semmi új zenét. Amikor nem kelti fel semmi az érdeklődésemet. Megint máskor azt érzem, hogy amit eddig imádtam mocskot az most idegesít. Aztán ez megfordul és visszatérek valami olyanhoz, amire szavakat találni is nehéz. A finn származású Demonic Death Judge pontosan ilyen!
Általában egy fejhallgatón keresztül követem el a friss megjelenések rituális szemlézését, most azonban a családi hangrendszert hívtam segítségül, ami aztán a következő párbeszédhez vezetett:
