Talán kissebb merítés lett ez, mint a márciusi, de olyan zseni lemezek pörögtek ebben a hónapban, ami simán odaérhetnek az év végi top 10-es listámra. Őrült tech. death, elszállós és agyas prog rockerkedés és poszt-black közkincsek az évlemezei sorozat márciusi kiadásában.
Női énekes stoner zenét régen hallgattunk már. Itt az ideje, hogy kicsit újítsunk, nem? Jöjjön is egy spanyol származású zenekar és az ő boszorkány asszonyuk! Itt van a Cruzeiro első stúdió anyaga.
Jeff Waters, aki maga az Annihilator egyszemélyben, a covid-időszak alatt unatkozva úgy gondolta, hogy bő 30 év thrashelés után szívesen készítene egy hard rock szólólemezt. Végül három lett belőle, az All That Jive ezek közül a második.
A Machine Head egy érdekes zenekar. Bármit csinálhat Robb Flynn az emberek, - de én biztosan - kíváncsiak, hogy éppen milyen új lemezen dolgozik. Az tuti, hogy a csávó kitartó és nem adja fel az álmait, illetve töretlenül megy előre. Most megérkezett a zenekar legújabb albuma, ami az UNATØNED címet viseli.
Mostanában felcsillant a remény és az elmúlt évek gyatra felhozatala után, újra elkezdtek virágozni a jobbnál jobb zenekarok. Most éppen a Wąż jelentkezett új albummal, akik meglepően érdekes zenét hoztak a számunkra.
Bevallom őszintén, mielőtt nekiláttam ennek a lemezajánlónak, túl sokat, de leginkább semmit nem tudtam a bandáról. Szóval egy Within Destruction-gyorstalpalóval indítottam a szlovén csapattal az ismerkedést. A modernkori eszközöknek hála különösebb nehézség nélkül végigcsengettem az eddig kiadott zenei matériákat a kegyetlenül hörgős deathcore csapástól a metalcore és nu-metal elemeket kiválóan ötvöző megoldásokig. Igazi kaméleonbandával van dolgom, hiszen mire elértem a Yōkai, aztán pedig a 2022-es Lotus című lemezhez, ami a csapat negyedik teljes hosszúságú albuma, a hörgések kissé megfogyatkoztak, helyettük fülbemászó refrének és rádióbarát metalcore-dallamok jöttek szembe.
Hihetetlen, hogy egy zenekar a semmiből milyen rövid időn belül mekkorára tud nőni. A svéd származású Ghost ugyanis tizenöt évvel ezelőtt indult világhódító útjára, ami lássuk be, hogy azért bejött nekik… Hihetetlen, de tényleg tizenöt éves az Opus Eponymous.
Három srác, akik 2021 végén halálra unták magukat eldöntötték, hogy különösebb hangszeres tudás nélkül nekifognak és csinálnak egy zenekart. Ez a Billy Rudin alap storyja, aminek szépen lassan beérett a gyümölcse a második There Is Silence Between The Words című albummal.
Vannak olyan zenekarok, akik öntik magukból évente az albumokat és mindezt úgy csinálják, hogy ez nem megy a zene rovására. Van kis hazánkban is példa erre bőven. Most azonban a lengyel Mountain Of Misery került ismét górcső alá.
Európában van valami a bálnákkal. A Gojirától megtudtuk, hogy repülnek, most pedig a német Nambulis zenekar mutatja meg, hogyan is alszanak a bálnák az óceánban. Mondjuk az tuti, hogy a partra nem jönnek ki, akárhogy is akarja Lovasi, de az álmaik és eléggé érdekesnek tűnnek!
Mark Morton mindig is egy érdekes színfolt lesz a zenei palettámon. Az atom brutális Lamb Of God mellett a csávó olyan zenéket mutat időközönkènt, hogy csak nézek. Most is éppen egy újabb szóló anyaggal jelentkezik, ami megedzi a metalos lelkeket.
A legnagyobb "név" az epizódban az Ossian, de mint mondtam korábban, nem ők hozták el ennek a merítésnek a legjobb albumát. De igazából választani sem könnyű, mert van itt számomra teljesen ismeretlen banda, ami levett a lábamról a lemezével, van olyan, aki újra felbukkant és sokkal jobb kiadvánnyal érkezett és van olyan, akiról kb 20 éve nem hallottam, de újra elvarázsolt.
Számos példa mutatja, hogy nem azért öltöznek be zenekarok mindenféle maskarába, mert így próbálják palástolni zenei alulképzettségüket vagy éppen a dalszerzői véna hiányát. Ott van például a Kiss, a Ghost, a GWAR vagy a Lordi (lehetne még sorolni). Az már más kérdés, hogy sok esetben éppen egy idétlen jelmez miatt mondja azt az egyébként igényes zenékre fogékony rockrajongó, hogy "Jól van, ugorjunk!".
Ha valaki az ezredforduló környékén volt tini, mint én, azt jó eséllyel megérintette a nu-metal szele. Vannak zenekarok, akik azóta is fennmaradtak nagyobb sikerekkel ebből az időszakból és vannak olyan zenekarok is, akik ezt a stílust (szerencsére)nem képesek elengedni. Ilyen a Bleed is, akik most jött ki első teljes értékű lemezükkel.
Hihetetlen, hogy a Faith No More-nak ez az albuma már harminc éves. Röpül az idő, de ezt mostanában gyakran hangoztatom, hiszen számomra nagyon kedves albumok ünneplik a jubileumi évüket. Mit is mondhatnék? Essünk neki együtt a King for a Day... Fool for a Lifetime-nak.
A doboszseni és szövegíró Neil Peart már öt éve nincs köztünk, a professzor nélkül pedig természetesen Rush sem lehet. A kanadai progresszív rock gigász öt évtizedet átölelő, és ebből az 1974 és 1996 közötti időszakban igen termékeny pályájának egyes darabjai a kerek évfordulók révén tálcán kínálják az újrakiadások lehetőségét.
A tok hátulján a tavalyi dátummal, de idén februárban jelent meg ez a speciális kiadvány az elektronikus zene német úttörőitől. Rendhagyó volta ellenére, vagy talán épp amiatt pár sor erejéig mégis érdemes megemlékezni erről a kislemezről.
Mark Lanegan nekem mindig egy szürke folt volt. Tudtam, hogy jó, de fiatal voltam még amikor itt járt és nem hajtott úgy a kíváncsiság (sajnos) ellenben most sok mindent megtudhattam,amiről lemaradtam. Megjelent Lanegan önéletrajza magyarul is, amit el is olvastunk. Nézzük is meg, hogy milyen az Énekelj visszafelé és könnyezz!
Chris Goss neve hallatán tízből heten hülyén néznek maguk elé a maradék három viszont elismerően biccent és hogy mindjárt az elején megmondjam a nettót a legújabb Masters Of Reality főleg nekik szól, a többiek kezdjék az ismerkedést inkább a Deep in the Hole-lal.