Egyszerűen utálok várni új albumokra. Persze ez a kis várakozási idő teszi aztán az új cuccokat annyira jóvá, vagy éppen ezek miatt esek marha nagyot pofára. Mennyire rossz már, amikor vársz egy albumot X évig, aztán az egészben csalódnod kell. Ez persze a rosszabbik eset, vagy nem? Olyan is előfordul, hogy se rosszat, se jót nem igazán tudsz elmondani a várva várt anyagról. Na, meg persze ott van, amikor annyira betalál, hogy mást sem akarsz hallgatni napokig-hetekig, mert egyszerűen nincs szükséged másra. Nos, hogy vagyok a Kylesa Ultraviolet című új albumával? Ahhoz nyomj szépen egy tovább gombot, és egyből rájössz.

Nem vagyok egyszerű helyzetben. A Kylesa-t még a To Walk a Middle Course albummal ismertem meg, anno 2005-ben. Nem ma volt az tény, de akkor valahogy annyira nem kapott még el a Savannah-i arcok zenéje. Ám utána a 2009-es Static Tension, és a 2010-es Spiral Shadow mondhatni az igazi nagy kedvenceim voltak. Főleg azért tetszettek ezek, mert volt értelme a két dobosnak. Láttam őket anno Bécsben is, meg a Dürerben, és egyszerűen lenyűgöztek. Laura Pleasants ezen a két lemezen tényleg hatalmasat alkotott, és persze Philip Cope sem totojázott. Hiába a két alapító tag rendíthetetlenek, és totál elhívatottak a sludge-stoner-metal mellett.

A kérdés az, hogy mit kaphatunk két ennyire sikeres album után? Tudnak-e még újat lepakolni az asztalra, vagy az önismétlés csapdájába esnek. Igazából az Ultraviolet-ben én marha nagyot csalódtam. Ugyan úgy vagyok velük, mint a Machine Head Unto The Locust albumával. Jó-jó, de én ettől azért sokkal többet vártam a zenekartól.

A tizenegy dalt tartalmazó albumon azért akadnak szép, jó dalok, de körülbelül, ami itt erősnek mondható, az régen olyan közepesen erős-átvezető nóta lehetett volna csak. A We’ re Takeing This pontosan ilyen. Benne van az elszállós Kylesa, ahogy ordít benne Laura, meg azok a harapós gitárok egyből a régi, igazi feelinget hozzák vissza. Csak az a baj, hogy kevés az ilyen dal. Sokkal inkább a bús dünnyögés, levegős elszállások a jellemzőek az albumra. Úgy is mondhatni, hogy olyan depresszívebb, kevesebb energiával. Nekem totál ez jön át az albumból. Nincs itt düh, inkább csak úgy mutassuk meg, hogy van ilyen lebegősebb zenénk is. Tehát valami nagyon hiányzik! 

A Steady Breakdown a hetedik szám az albumon, de ennél már tényleg nem sok kellett, hogy bealudjak. Vezetés közben ne hallgassátok, ha ébren akartok maradni! 

Mire figyel fel mindenki a Kylesa-nál egyből? Na, jó igazából két dolog van, és mind a kettőt említettem is már így, vagy úgy. Az egyik, hogy egy csaj is gitározik- énekel- üvölt a számokban, ami azért nem mindennapi ezt el kell ismerni. Pláne nem úgy, ahogy Laura kisasszony csinálja, mert abban tényleg volt spiritusz. A másik pedig a két dobos. Emlékszem a Dürer kistermében éppen csak elfértek a színpadon. És most mi van? Totál felesleges a két dobos ezen az albumon. Egyszerűen egyik számban sincs akkora szűkség rá, mint anno.

Mi van most? Ha erre felé téved a zenekar tuti megnézem őket, mert azért érdekel, hogy élőben mit kezdenek ezekkel a dalokkal, plusz a régi számaikat azért még mindig csípem. Ha csak most ismerkedsz ezzel a műfajjal, vagy az öcskösnek akarod mutogatni, ne ezzel az albummal tedd.

Béke, Szeretet, StonerRock.