Annyira rossz látni, amikor van egy über király zenekar, akik éppen feloszlás határán táncolnak. Aztán valahogy, valami csodával határos módon még is megússzák a dolgot, és ha nem is villám tempóban, de elkészítenek egy új albumot. Ebben az évben rengeteg lemez volt, amit marhára vártam, amire azt mondtam, hogy bárcsak itt lenne már, és hallgathatnám napestig. Eljött megint egy ilyen pillanat. Itt a The Haunted Exit Wound albuma!
A The Haunted-ot őszintén szólva nem ismerem régóta. Illetve ez relatív, mert a (ha jól emlékszem) 2011-ben a Szigeten játszottak a Deftones előtt, az előtt a koncert előtt kezdtem el hallgatni a zenéjüket. Peter Dolving éneke az Unseen albummal egyből megnyert, és onnantól kezdve nagyon rákattantam, és még anno élőben is legyalulták a por, és a korai időpont ellenére a fejemet.Szép emlékek.... Ellenben itt vagyunk 2014-ben. Nincs Dolving bácsi, se Per Möller Jensen, Anders Björler, ellenben visszatért a bandába Adrian Erlandsson az eredeti dobos, ének fronton a már korábbról ismerős Marco Aro, és van egy új arc is Ola Englund gitáros személyében.
Miben más az Exit Wound, mint mondjuk az elődje? Az Unseenhez képest sokkal agresszívabb, gyorsabb az album. Ami jól állt Peternek anno, az nem biztos, hogy Marco-nak is bejönne, így a srácok nem szaroztak, egy atom gyors, ordibálós, eléggé gitár centrikus albumot hoztak össze. Egy igazi The Haunted rajongó biztos nem fog csalódni, mert visszakanyarodtak a srácok erősen a régi gyökerekhez. Annyira nem mondanám thrash-esnek az albumot, ellenben nagyon sok fogós téma van rajta, és eltelik pikk-pakk a játékidőre szánt negyvenöt perc.
Nekem személy szerint, a legjobban az Eye Of The Storm dal jött be. Hogy miért? Kegyetlen jó kiállások vannak benne, amik nem lassítják a dalt, hanem fokozatosan, szépen felépítik. Adrian ebben a számban olyan gyönyörűen ötvözi a lassú felezős részeket, de közben a duplázótól sem riad vissza, egy percre sem. Talán azért is fogott meg ez a dal, mert van benne egy kis olyan feeling, mint anno a Revolver lemezről ismert Abysmal-ban. Persze a dob mellett, hallhatunk egy olyan szólót, is ami valami eszméleten jól ellett találva. Patrik és Ola remekül kisegítik egymást gitár terén. Ennyire összerakott cuccot metal műfajban csak a Machine Headtől éreztem igazán az utóbbi időkben. A másik nagy kedvenc a csordavokálos, albumot záró Ghost In The Machine. Ebben a dalban is található, örült zúzás, de közben van egy jó kis középtempós rész is. Egyszerűen, ha ilyen dalokat hall az ember, egyből ráznia kell a fejét, teljesen mindegy, hogy itthon ül a gép előtt, vagy akár az utcán császkál.
Bátran kijelenthetjük, hogy a Főnix madár feltámadt hamvaiból, és a rosszakaróknak van egy nagyon rossz hírünk. A The Haunted nemcsak, hogy feltámadt, de köszöni szépen, él és virul, miközben lerakta az év egyik legjobb lemezét az asztalra. Lehetne ennél szebben zárni a nyarat (azt a nyarat, ami nem is volt nyár)? Nagyon bízom benne, hogy valamelyik hazai koncertszervező felkapja a fejét erre az albumra, bandára, és novemberben, vagy legkésőbb 2015 februárjában együtt zúzunk rájuk! Béke, Szeretet, Metal
