Nagyon vártam ezt az albumot, ugyanis Steven Wilsont a kortárs prog rock/metal egyik legnagyobb zsenijének tartom, minden, amihez hozzáér a keze, arannyá változik azonnal. A Hand. Cannot. Erase. a negyedik szólóalbuma, mióta jegelte az anyazenekart, a Porcupine Tree-t, de emellett több zenei projektben is részt vett az utóbbi időben. Az eddig kiadott albumok mind átlag feletti teljesítményt sorakoztattak fel, a kérdés csak az, hogy maradt-e energia erre a lemezre is a millió egyéb elfoglaltság mellett.
Jelen kritika tárgya egy konceptalbum lett. Történetünk megtörtént eseményt dolgoz fel, mégpedig Joyce Carol Vincent sztoriját veszi alapul. A lány az albérletében halt meg, majd 3 évig ezután nem kereste se a családja, se a barátai. Wilson az album sztoriját a következőképpen részletezi: „Egy nőről szól, aki a városba költözik, nagyon elszigetelt életet él. Egy nap eltűnik, és senki nem veszi észre. De az egész többről szól. Amikor általában ilyen híreket hallasz, az első reakciód, hogy biztos valami zakkant nő, akivel senki nem törődött. De ő nem ilyen volt. Fiatal volt, népszerű, csinos, sok barátja volt, a családjával is tartotta a kapcsolatot. De valamiért 3 évig senkinek sem hiányzott.”
Wilson figyelmeztette a rajongóit, hogy ez a lemez kevésbé lesz jazzes behatású, mint az elődje, a zseniális The Raven That Refused to Sing. De mégis, amikor az előzetesben elérhetővé tett Perfect Life-ot meghallottam, kicsit féltem az eredménytől. Tudtam, hogy ez az egy dal úgysem jellemzi majd az album egészét, de a félelem mégis megmaradt. Wilson mellesleg a lemezre vokalistaként meghívta az izraeli illetőségű Ninet Tayebet, a női vokálrészekben az ő hangját köszönthetjük.
Amikor először végigjátszottam a lemezt, nagy meglepetésemre nem igazán tetszett. Voltak benne jó részek, tudtam is, hogy hihetetlen komplexitásra nem kell mindenhol számítani, de mégis hiányzott valami. Talán az eddig megszokott enyhe borongósság. Ugyanis hiába a morbid történet, a számok (zeneileg) a lemez feléig mégis egyfajta vidámságot sugároznak. Ezt meg kellett szokni.
Ahogy előre tudni lehetett, a „normál” hosszúságú dalok és a hosszabb, epikusabb szerzemények szinte váltják egymást. Természetesen a témahalmozás nem maradhat el a sokperces ötlethalmazok alatt. Mondani sem kell, hogy sok maradandó, kvázi slágeres ötlet van a jó órányi 11 dalos lemezen. A 3 Years Older kezdése, könnyed felépítése, építkezése mindenképp megemlítendő.
Az egész korongon sok britpop, illetve helyenként Beatles hatást vélek észrevenni. Előbbire példaként fel tudom hozni a címadót, ami mellesleg az egyik legjobb szám az albumon. A Perfect Life így, a korong egészét hallgatva szépen simul a dalmenetbe, de azért első klipnek biztos nem választottam volna. A Routine 9 perces lebegését a Home Invasion töri meg. A jó kis matekozós, progos dal egyértelműen visszavisz az előző album hangulatához. Szépen folyik át a szintén progosabb Regret #9-ba (a cím vajon Beatles utalás?). Ez egy szépen építkező szólóhalmaz, amit élvezet hallgatni. Kétségtelenül ez a páros a korong második csúcspontja.
A Transience egy könnyed átvezető az Ancestral-ba. Ez a leghosszabb szerzeménye a lemeznek, ebből adódóan lassan is bontakozik ki; a kezdeti lebegésből a végére már progos zúzdába alakul át. Jó dal, de valami mégis hiányzik nekem belőle. A Happy Returns utolsó teljes értékű szerzeményként, szépen, könnyeden zárja a korongot, amit az Ascendant Here On... vezet le.
Összességében mit lehet elmondani a Hand. Cannot. Erase.-ről? Egyértelműen viszi tovább az eddig megszokott „wilsoni elveket”, de sokkal letisztultabb, leegyszerűsítettebb formában. A zsenialitás továbbra is tetten érhető több helyen is, de valahogy most nem lett teljesen hibátlan az eredmény. Talán idővel beérik nálam is.
Aki szeretné, április 4-én Bécsben megtekintheti a Mestert!
Steven Wilson Facebook
