Június 24-én két zenekar adja majd első magyarországi koncertjét az A38 Hajón, ami nélkül nélkül nem tudnánk modern metalcore-ról beszélni. Barkochbázzunk? Így-úgy mindkettejüknek köze van a Rise Records piaci szerepének növekedéséhez, mindketten végigjárták már a világot az összes kedvenc zenekaroddal, sőt, együtt is turnéztak már sokszor, Európában legutóbb épp három évvel ezelőtt. Ez még kevés? Az egyikőjük nem tud létezni billentyűszőnyegek, a másik pedig csínján adagolt deathcore-elemek nélkül. Közeledünk? Mindketten ókori szimbólumokhoz nyúlnak vissza, és mindkettejük koncertjét évek óta várod: a We Came As Romansről és a Miss May I-ról van szó.
WE CAME AS ROMANS (US)
A detroiti We Came As Romans eddigi kilenc éve igazi sikertörténet, hiszen a három nagylemezt a háta mögött tudó banda nemcsak a legjobbkor volt a legjobb helyen, hanem egy olyan tendenciát is beteljesíthetett, aminek köszönhetően a metalcore történetének is egy újabb fejezete vette kezdetét. Elvégre a kilencvenes évek disszonáns-nyers és határfeszegető arculatát követően az ezredforduló svédelt, dallamközpontú váltását egy olyan, az emocore világával is szemező hangzás igyekezte felváltani, amely az UnderOath térhódításán, majd a The Devil Wears Prada felbukkanásán keresztül teljesen új lehetőségeket adott az előző évtized közepén egy akkor látszólag halálra ítélt megszólalásnak. Már mai szemmel nézve is daliás idők ezek: új szerepkört vett fel a breakdown, elkezdte szárnyait bontogatni a (TDWP egyik lemezét is kiadó) Rise Records, és a gitárokkal megegyező funkciót kapott a szintetizátor. Ezt a hagyományt pedig a We Came As Romans teljesítette be, akik bemutatkozó nagylemezükön egy látszólag már kitaposás alatt lévő ösvényre léptek rá, ám mégis tudtak annyi izgalmat csempészni a To Plant a Seed dalaiba, hogy az igazolja a korábbi EP-k kapcsán kialakult nemzetközi érdeklődést. Az Equal Vision gondozásában megjelent, és a mára méltán ismertté vált Joey Sturgisszel rögzített lemezt lényegében másfél évnyi folyamatos turnézás követte: fesztiválkörutak és klubturnék váltották egymást, így a zenekar második lemeze már a turnébuszok és nightlinerek tereiben születhetett meg. Az Understanding What We’ve Grown To Be pedig nem csak címében volt árulkodó: az európai terjesztést is megélt lemez a debütanyag hangzásától is el mert rugaszkodni. A zenekar legutóbbi lemeze, a Tracing Back Roots 2013 nyarán jelent meg, és a John Feldmannal (All Time Low, The Used, Black Veil Brides) rögzített lemez is tovább csiszolta a formáció hangzását, amelyben a dinamikus riffek mellett a súlyozott breakdownok és az atmoszférateremtő szintetizátortémák vállalnak oroszlánszerepet.
MISS MAY I (US)
És ha már az oroszlánoknál tartunk, a legnagyobb örömmel mutatjuk be David Stephensék vendégét, az ohiói Miss May I legénységét. Napjaink egyik leginkább ízlésformáló metalcore-zenekara az elmúlt években nem csupán a metalcore világát, hanem a Billboard listáját is meghódította dalaival, amelynek receptje a refrénközpontúságban rejlik. A frontember Levi Benton orgánuma és karaktere alapjaiban határozza meg a zenekar arculatát, ami – a srácok által sem tagadottan, sőt, büszkén említve – olyan formációk hatására kristályosodhatott ki, mint az As I Lay Dying, az All That Remains, az In Flames vagy a Darkest Hour. Ez persze hallatszik is az eddig három nagylemezt jegyző zenekar anyagain, ugyanakkor elvitathatatlan, hogy a kiemelkedő dalszerzői véna is kellett ahhoz, hogy 2010-ben a Monument dalcsokra olyan nemzetközi figyelmet vívhasson ki magának, melynek köszönhetően a srácok egyből beírhatták magukat az összes kötelező tengerentúli és európai fesztiválkörútra. A helyenként thrash-es, de minden értelemben metalközpontú zenekar áprilisban jelenteti meg legújabb lemezét, a definitív címmel felvértezett Rise of the Liont, amelynek dalai kiemelt helyet kapnak majd a srácok első hazai koncertjén, az A38 Hajó gyomrában.
TOVÁBBI INFORMÁCIÓK ITT.
