Mick Jaggerék tavaly egy váratlanul erős lemezzel rúgták rá az ajtót a gyanútlan fiatalságra. A Hackney Diamonds afféle felvezetőjeként a zenekar múlt februárban jelentkezett a Grrr Live! című dupla élő anyaggal, a levezetés szerepét pedig a Live At The Wiltern névre hallgató újabb dupla koncertanyag is betölthetné. A helyzet azonban nem ez, mivel ebben az esetben az időrend nem stimmelne.
A március elején két CD-n, három LP-n és persze digitálisan is megjelent Live At The Wiltern anyagát ugyanis nem a Hackney Diamonds kiadását követően rögzítették, hanem egy uszkve két évtizedes, eddig fiókban ragadt felvételről van szó. A Stones már az ezredforduló környékén is matuzsálemnek számított, hiszen az akkoriban a hatvanas éveikhez közelítő zenészek 2002-ben ünnepelték az alapítás negyven éves jubileumát. Az ünneplés módja pedig mi más lehetett volna, mint az X-edik világkörüli turné.
A koncertsorozat keretében az őskövületek és kísérő zenészeik 2002 novemberében gördültek be a Los Angeles-i Wiltern központba. A helyszín egy impozáns, színházként is funkcionáló, az art deco stílus jegyeit magán viselő épület, mely a két világháború között nyitotta meg kapuit. Patinás koncerthelyszínnek ugyan már csak a kétezer fős befogadóképessége miatt sem nevezhetjük, de építészeti látványosságnak mindenképp.
Míg a Grrr Live! borítóján a zenekar csak Stones-ként szerepelt, a Hackney Diamonds frontján pedig névelő nélkül tüntették fel őket, itt a The Rolling Stones felirat olvasható – hogy ennek van-e bármi jelentősége, ki-ki döntse el maga. A lényeg az, hogy a különleges helyszínhez speciális setlist is dukált. A négyes erre az estére nem a nyilvánvaló slágerparádéval készült. Bár itt vannak a Jumpin’ Jack Flash, Honky Tonk Women, Start Me Up, Brown Sugar-féle alapvetések is (az utóbbi daltriót ráadásul a műsor legvégén, gyors egymásutánban vezetik elő), a hangsúly ezúttal nem ezeken, hanem a ritkán, netán sosem játszott darabokon van. Ezek között pedig olyanokat kell emlegetni, mint a Stray Cat Blues, a Hand of Fate vagy a Dance Part 1., hogy egyik személyes kedvencemet, az 1981-es Tattoo You-t képviselő, és a műsor elején, harmadik darabként elővezetett Neighbours-t ne is említsem.
A No Expectations és a That’s How Strong My Love Is kapcsán pedig a zenekar úgy nyilatkozott, hogy ezek olyan szerzemények, melyek a tőlük megszokott stadionos környezetben nem működnének, vagyis a kisebb közönség előtti előadás az igazi terepük. A fellépés egyetlen vendége az Everybody Needs Somebody To Love című dalban az időközben elhunyt amerikai soul legenda, Solomon Burke volt. Ahogy ez az előadás, úgy a több, mint tíz percben elővezetett Can't You Hear Me Knocking is a kuriózum kategória.
Ez a húsz dalt és egy rövidebb közjátékot tartalmazó program tehát most nem a szimpla érdeklődőkhöz szól (nekik ott a Grrr Live!), hanem a rajongótábor fanatikusabb részét is képes megcélozni. Az élő lemezek kapcsán a dallista mellett kötelező kitérni a hangzásra is, ezt azonban mellőzném, mivel a Stones már a felvételek idején is egy privát ligában focizott. Így a sehová sem vezető szócséplés helyett záró gondolatként inkább csak az egyszerű, de ötletes, a helyszínhez igazodva art deco stílusban fogant borítóra hívnám fel a figyelmet!
