Ha mérget nem is mernék venni rá, szinte biztos vagyok benne, hogy a címben szereplőnél korábbi felvételt még sosem ajánlgattunk a RockStation olvasóinak. 1967 márciusa. Nem hiszem, hogy különösebben ecsetelnem kellene az időszakot, de nemcsak a pre-Sabbath, Purple, Zeppelin időkben járunk, hanem abban a korban, amikor még Jimi Hendrix neve is csak a beavatottaknak mondott valamit.
Ahogy azon a tavaszon Hendrix, úgy a The Doors is a helyi hős kategóriában leledzett, a saját terepükön megvolt a maguk tábora, de lemez nélküli, illetve frissen debütált előadókként a szélesebb horizonton még nem vertek viharokat. Az 1965-ben Los Angelesben alakult négyes ugyan már 1966-ban aláírta a kontraktust az Elektrával, és augusztusban rögzítették is a zenekarról elnevezett első nagylemez anyagát, a felvétel végül csak 1967 legelején jelent meg. A korongon szereplő Light My Fire márciusban még nem rúgta be a kapukat, így a Live At The Matrix szó szerint az áttörés küszöbén lévő állapotában mutatja be minden idők egyik legnagyobb hatású amerikai rockzenekarát.
A négyes az év márciusában egy héten keresztül minden este fellépett a San Franciscóban üzemelő Matrix klubban. A legenda szerint az egyébként 150 fős (!!!) klub egyik alapítója, Peter Abram - aki maga is gyűjtő – félhivatalos formában, a zenekar tudtával vagy anélkül rögzítette a fellépések anyagait, és a szalagokat jó (?!) gyűjtőhöz illően gondosan elzárta az illetéktelenek elől. A felvételek egy része az elmúlt évtizedek során különféle kiadványokon már megjelent, de teljes egészükben és hivatalosan soha. Arról ugyan nincs infóm, hogy a felvételek mikor és honnan kerültek elő, de a Peter Abram által március 7-e és 10-e között rögzített anyag hivatalosan szeptember közepén jelent meg, három CD-s, illetve öt LP-s változatokban.
A felvételhez tehát abban a tudatban lenne érdemes közelíteni, hogy több, mint öt és fél évtizede, ráadásul nem a későbbi kiadás szándékával vették szalagra. Ezen nem elhanyagolható körülmények ellenére a lényegében hivatalossá tett bootleg teljesen vállalhatóan szól. A hanganyagot maga az egykori dobos, John Densmore is rehabilitálta, vagyis megjelentetésre alkalmasnak találta, hiszen a kiadványhoz ő maga írt néhány gondolatot.
A kiadó érthető okokból az eddig ismeretlen két szerzeménnyel, az All Blues és a Bag’s Groove című darabokkal promózza az anyagot. Ének nélküli tételekről lévén szó, ezek valóban különlegességek, és a fanatikus tábort szólítják meg. A kérdésem ezek után mi más lehetne; hány ehhez hasonló darab lapulhat még különféle magángyűjteményekben?!
A The Doors akkori, mindössze egy lemeznyire rúgó, de a majdani Strange Days-ről is szemezgető repertoárjából adódóan természetesen a három CD hanganyagán többszörösek az átfedések (pl. Backdoor Man, Alabama Song, When The Music’s Over – hogy csak az alapvetéseket említsem). Ray Manzarekék azonban mindig gondoskodtak róla, hogy élőben az egyes tételek ne egymás fénymásolatai legyenek - elvégre a ’60-as évek második felében járunk. Meglepő, de a Light My Fire és a The End mindössze 7-én este hangzottak el, ráadásul egymás után, bár utóbbiból egy részlet a záró tételben is helyet kapott.
Egy The Doors kiadványnak mindig van létjogosultsága, Jim Morrisonék esetében nevetséges lenne a miérteket keresgélni, a lényeg a hogyanon, azaz a megvalósítás módján van; a formátumok, illetve a design pedig hozzáértésről és rajongói személetről árulkodnak.
