Az 1999-ben alakult magyar Subscribe (akkor  még THC néven) egy lassan, megfontoltan haladó banda. legalábbis, ha a lemezeik számát nézem. Nyolc év alatt két sorlemez – ez talán egy kicsit elmarad az átlagos termékenységi mutatóktól, de tulajdonképpen épp csak. Egyébként semmi gond ezzel, feltéve ha  a produktumok közti idő töretlen fejlődéssel és nem láblógatással telik. A Subscribenál ez utóbbi úgy látom, nem opció, merthogy második nekifutásra egy olyan brutálisan jó lemezt tettek le az asztalra, hogy kész vagyok, beszartam a gyönyörtől. Ez a Stuck Progress To Moon. (Az alábbiakban azt tervezem, hogy azért kicsit megfikázom a lemezt, nehogy már elbízzák magukat! :o))

Bravúros, változatos, modern hangzás

Szóval, itt van először is a hangzás. Modern, friss, bivalyerős. Eszméletlen dinamika, kraft, dög van ezekben a dallamokban. A szellemes, kreatív rockzenére szomjazó fül számára egyszerűen élvezet hallgatni a lemez minden egyes darabját. Azután itt van másodszor ez a két teljesen eltérő tónusú és stílusú énekhang. Bang! Telitalálat! Míg Csongor Bálint a még viszonylag normálisnak mondható hangmagasságok közt túráztatja a hangját (az üvöltés persze neki is kiválóan megy),  addig Tilk Máté kicsit szélsőségesebb módszereket használ: nála a dallamos énektől a hadaró, fuldokló hörgésig minden belefér. És ez a két teljesen eltérő énekstílus az, ami a zenei váltásokkal tökéletes összhangban, azokkal együtt élve hihetetlen hatással bír. Nagyon nagy művészi értékkel bír a szememben Bálint és Máté tökéletesen összecsiszolódott produkciója. Egyébként nemcsak a kettős vokál az egyetlen terület, ahol elképesztő bravúrokkal találkozunk a lemezen. A hangzás maga is elképesztő szélességeket fog be. A legjobb demonstrációja ennek a technikás játéknak a Kiss Kill Your Boyfriend című dal, amely a szélsebes punkos témáktól indulva néhol dallamos rockba konvertálódik, ami időnként jó kis trashes riffelésbe megy át hozzá illő rettenetes vokállal, majd kisvártatva hirtelen egy jammelés kellős közepébe cseppenünk, mintha egy jazz fesztiválra tévedtünk volna be.

A Rage-utánérzés

A lemezt végig ezek a kiszámíthatatlan váltások jellemzik, ettől lesz fantasztikusan élvezetes és megunhatatlan az egész. A srácok a rockzene,  mint művészeti ág szinte minden területét bejárják,  és mindegyikben otthonosan mozogva úgy ugrálnak a különféle stílusok között, mintha ez lenne a  világ legtermészetesebb dolga. Majd' minden stílusból adnak egy kis ízelítőt és ráadásként ez az elképesztő változatosság olyan profin, olyan művészien van összerakva, hogy arra nincs is szó.
Látszik, hogy a dinamikát tekintve sokat tanultak a nagy idoltól a Rage Against The Machine-től, bár nyilvánvalóan máshonnét is táplálkoznak, igaz saját bevallásuk szerint nem sok metalt hallgatnak. Ellenben, úgy tudom, a tagok mindegyike nagy RATM rajongó, olyannyira, hogy a Subscribe mellett még a Gulty Parties nevű RATM tribute zenekart is ők éltetik. Becsületükre legyen mondva, hogy a RATM utánzás megmarad a tribute zenekar keretei között. Ez, ami a lemezen hallható, a nyilvánvaló hatások ellenére is, már egy saját, a több évnyi együtt zenélés során összecsiszolt, kiforrott Subscribe-hangzás. 

Határtalan, ÉLŐ zene

Nem csak a rockzenei stílusokat mozogják be otthonosan, hanem a színpadokat is. Aki megvásárolja a Stuck Progresst rögtön meg is győződhet erről, hiszen (ja, még nem is mondtam) egy kétoldalas lemezről van szó, amelynek másik oldala DVD-ként funkcionál és a csapat egy A38-beli koncertjét tartalmazza, még 2006 októberéből.  A lemez megjelenéséhez képest cirka egy évvel korábbi időpont miatt nagyrészt még az előző album dalai szerepelnek a szetlistában, de nem is ez a lényeg, hanem a minden élőt és élettelent megmozgató Subscribe koncert feeling és a levegőt fáradhatatlanul szelő rasztavarkocsok.
Az alábbiakban egy kis ízelítő a DVD anyagából. Ez a Feedback az előző lemezről:



Régi-új tehetségek

Kicsit bajban is vagyok, mert én őket, mint újonnan felfedezett tehetségeket szerettem volna bemutatni, de mégsem mondhatom, hogy új tehetségek, hiszen komoly zenei előélettel rendelkeznek. A Subscribe eddig olyan nevek mellett lépett fel különféle koncerteken, mint a Pro-Pain, a Deftones vagy a Clawfinger. Bulijaikért megőrül az ország, második lemezük Fonogram díjas. Én úgy érzem, lassan kezdik is kinőni az itthoni teret. Nem tudom, mik a terveik, de ha a papírforma szerint gondolkodunk, akkor lassan elhagyják a klubokat, undergroundból nagyszínpados szupergrouppá fejlődnek (hm... egy ilyen zene mega-hangfalakon... nyam-nyam... de jó is volna), és közben persze irány külföld... De egyrészt ebben az országban semmi sem úgy működik, ahogy kellene, másrészt valami azt súgja, a Subscribe nem az a zenekar, aki papírforma szerint gondolkodik. Minden esetre az átlagéletkort nézve, nincsenek még lekésve semmiről.


Összegzés

Az album egyébként érdekesen hat. Első vagy nem kellően koncentrált hallgatás során sokaknak egy nagy katyvasznak tűnhet, de egy idő múlva a dallamos és rendkívül változatos alapok révén, kivívja magának a figyelmet és ahogy az ember elkezd odafigyelni a részletekre, ahogy elkezdi felfedezni a kifinomult megoldásokat a zene egyre inkább behálózza, magával rántja. A végén még az is könnyedén megtörténhet, hogy például utcán, séta közben hallgatva is képes annyira lekötni az ember figyelmét, hogy amikor a fülest kiveszed, fogalmad sincs, hogyan jutottál oda, ahol éppen vagy?

Igazából nem is tudom, minek szövegelek még itt? Minél többet hallgatom, annál jobban tetszik és úgysem tudok belekötni semmibe, hasztalan próbálkozás az egész. Én azt mondom, meg kell rendelni a lemezt (www.subscribe.hu) és hallgatni, hallgatni, hallgatni. Amúgy is ritkán akad az ember kezébe ennyire professzionális hazai munka, értve ezalatt a zenei anyag frissességét, az egész kiadvány koncepcióját, az igényes borítót. Mindehhez képest a srácok által kért kétezer forint nem is pénz  (sokkal jobban szívtam a fogam az ezer forintos postaköltség láttán), úgyhogy aki ennek ellenére mégis inkább letölti, az szégyellje magát!
Szóval ennyi ömlengés után mi más lehetne a vége, mint tízes és itt ezen a ponton, teljesen lehengerelve és megsemmisülve még az angol szövegbe itt-ott – véleményem szerint nem mindig szerencsésen – beszúrt magyar szótörőket, beszólásokat (nyuszifül, fekete bika és a többi baromság...) valamint népdalbetéteket is hajlandó vagyok megbocsájtani.

Gratulálok fiúk!

10/10
 

Végezetül még egy videó. Ez a Weight Of Oneness.