Megmondom őszintén van bennem egy pici ellenszenv az együttes iránt, de remélem ez az objektivitásomat nem homályosítja el. Az ellenszenv igazából abból adódik, hogy ez a csapat nem csinált semmi különlegeset, csak éppen jókor voltak jó helyen, másrészt a Bad Religion-t inkább szerettem, jobbak is, még se kaptak soha semmi elismerést és ez szerintem igazságtalan, de ennek a lemeznek a szempontjából érdektelen.  

1984-ben Orange County-ban (Kalifornia) négy fiatal srác alapított egy zenekart, melyből később a The Offspring lett.  Az apró probléma csak az volt, hogy 1984-ben nem hogy nem volt hangszerük, de fogalmuk se volt róla, hogy hogyan is kellene egyáltalán játszani rajtuk. Azért nagy nehezen csak sikerült a betanulás, így 1987-ben csináltak egy demo-t, de arra már nem volt pénzük, hogy a 25 cent/CD plussz díjat kifizessék arra, hogy a borítót is ráragasszák, így hát vettek ragasztót, meg egy karton sört, és áthívtak pár srácot "bulizni". (Mondani sem kell, a srácok megitták a sört, és leléptek.) "A ragasztás nem sikerült túl tartósra, ráadásul tartott vagy 2 és fél évünkbe, míg mind az 1000-et eladtuk" – mondta Dexter Holland énekes 2 évvel később. Igazából az 1994-ben kiadott a Smash című albummal robbantak be, amiből 11 millió talált gazdára világszerte. Innentől kezdve a sikerek folyamatosak voltak, még ha a Smash sikerét már nem is tudták megismételni, de azért a '98-as Americana is nagyot tarolt a piacon.

Öt éve adtak utoljára lemezt, a Splinter 2003-ban jelent meg és úgy ment el mellettem, mint az intercity. Az azonban tény, hogy ebben a viszonylag vidám hangulatú zenéből már nem havonta adnak ki lemezt, így az együttes némileg üdítően hat a mostani zenei közegben. Mert azért az ellenszenvet félretéve, azért a produkcióba olyan nagyon nem lehet belekötni. Vegytiszta Offspring ez, akik egyetlen igazán gyenge dalt sem pakoltak erre a discre, bár pár közepes azért becsúszott. Igazából először azon gondolkodtam, hogy egyenként elemzem a dalokat, de aztán úgy döntöttem, hogy a négyes Hammerhead klipjét úgyis beszúrjuk ide  és ez tökéletesen szemlélteti ezt a lemezt. Na nem mintha, minden szám egyforma volna, csak a húzás, a punk-rockos beütés, a riff és dallamközpontúság szinte mindegyik nótában megvan. Ez alól talán csak a lassú-melódikus A Lot Like Me, és Fix You a kivétel.
 

Hogy azért egy-két nótáról is essen szó, nekem különösen tetszik a nyitó Half-Truism és a kettes Trust In You, amik a régi 90-es éveket idézik. Főleg utóbbi mutat fel nagyon is ütős kis riffeket. Jó még a vidám You're Gonna Go Far Kid, a feszes, klippes Hammerhead, és a Takes Me Nowhere, ami mintha az Americana-ról szabadult volna. Az album második felében is van kellemes hallgatni való, ami a délies, bluesos-countrys Stuff Is Messed Up, a punkos-funkys Let's Hear If For Rock Bottom, és a záró totál punk-rock Rise And Fall képében érkezik meg.

Be kell ismernem, hogy még van annyira true ez az egész, hogy elhiggyük, minden erőlködés nélkül hozzák ezt a szintet. Az is látszik-hallatszik, hogy élvezik amit csinálnak és, hogy koncerten is ütni fog ez a zene. Ez utóbbit a Volt Fesztiválra július 5-én kilátogatók személyesen is megtapasztalhatják. Azt mondom: csalódás kizárt.  

8/10

HAMMERHEAD