A napokban jelent meg az amerikai punk rock koronázatlan királyainak a tizenegyedik stúdióalbuma. A The Offspring legújabb Supercharged című albumának estem neki, kisebb nagyobb lelkesedéssel. Na, de mit is tudnak még az öregek?
A The Offspring megkerülhetetlen elegye a punkrock zenének, hiszen a kilencvenes években olyan alapzenekarnak számított, akárcsak a Nirvana. Ám Kurt Cobain gyorsan és egyszerűen véget vetett a zenekara sikereinek, Dexter Holland és Noodles próbálja kisebb nagyobb sikerekkel életben tartani a tüzet. Mondjuk erre mondta Cobain, hogy jobb elmúlni, mint kiégni….
Azért azt be kell látnunk, hogy a 2000-es Conspiracy of One-óta a zenekar legnagyobb sikere az volt, amikor 2014-ben nyomtak egy turnét, amin eljátszották az akkor éppen húsz éves (idén már harminc!) Smash albumukat, amivel minket is megörvendeztettek a Pannónia Fesztiválon. Ellenben az élet megy tovább, így nyilván egy idő után szükség van új dalokra is, és a zenekar szépen próbálkozik, hol kisebb, hol pedig nagyobb sikerekkel. Mondjuk ezek a nagyobb sikerek az én figyelmemet pont elkerülik, de ettől függetlenül tipikusan az a zenekar a The Offspring, akik nem csináltak magukból bohócot, így élőben mindig kíváncsi rájuk az ember, ha erre járnak. Kedves szerkesztő kolléga hívta fel a figyelmemet, hogy kijött a zenekar legújabb anyaga, amire még aznap rámentem. A Főszerkesztő úr szavajárását idézve pedig
“ ha megnyerte, hadd vigye”
Innentől kezdve nálam volt a labda, hogy hagyjam magam meggyőzni, hogy a zenekarnak van létjogosultsága még közel negyven évvel az alapítása után is. Az október tizennegyedikén megjelent lemezen összesen tíz dalt találunk, amiknek a hossza kicsivel több, mint félóra. Azt már itt el kell ismerni, hogy a zenekar legalább nem próbálkozik egy órás giga anyagokkal, hanem pontosan érzi azt, hogy mi az, ami még belefér és hol van a határvonal, amikor már inkább kikapcsolom a Spotify-t. A dalok átlag hossza három perc körül mozog, így legalább nem fulladnak unalomba, azonban azt meg kell jegyezni, hogy olyan igazán kiemelkedő téma nincs a lemezen. Nem érzem azt, hogy valamit most újra meg akarok hallgatni, de azt sem veszem észre, hogy később dúdolgatnék egy-egy riffet. A Looking Out for #1 nyitó nóta hozza azt, amit megszoktam a zenekartól, ismerős riffek, samplerek és egyéb betétek. Hangzás tekintetében túl sok újat nem mutatnak a srácok, de hova is kellene újat mutogatni? Ők már megmutatták anno, hogy mit is tudnak. A Light It Up tipikusan az a dal lesz, amit szeretni fognak az emberek, hiszen az Americana hangulatát idézi egy az egyben. Ez volt az első emlékeztető a jegyzetemben is, hogy kellemes emlékeket idéző dal. Az első problémám a Make It All Right “parappás” részével volt, amit inkább érzek kínosnak, mintsem emlékezetesnek. Az Ok, but This Is the Last Time lehetne akár a zenekar One More Time dal, akárcsak a Blink 182-nak. Valahogy azonban valami kis fűszer mégis hiányzik a képletből. Mondjuk, ha több ilyen dal lenne, akkor azt mondanám, hogy egy tök jó “leköszönő” lemez lehetne ez. A Truth in Fiction személyében a zenekar még egyszer megidézi azokat az időket, amik naggyá tették őket. Gondolom, így a hatodik dalra melegedtek be a srácok és ekkora sikerül koncerten is előkapni a gyors pörgős szerzeményeket. A Come To Brazillel egy bajom van, hogy Dexter hangja annyira tisztára van csiszolva, hogy eléggé erős a gyanúm, hogy ez élőben nem fog így megszólalni.
Összességében a The Offspring lerakja a kötelezőt, de nem alkotott egy emlékezetes albumot, amire egyöntetűen felkapná mindenki a fejét és csettintene, hogy ez egy remek visszatér anyag. Kellemesen szól a háttérben, de magamtól nem nyomnék újra a play gombra.
Update: Aki még nem hallott volna a mai bejelentésről, azoknak mondjuk, hogy a zenekar 2025. október 31-én Budapesten koncertezik.
