Mindig izgalommal tölt el, ha egy doombanda lemezéről írhatok. Izgalmas akkor is, ha az anyag a repetitív monotonítás mocsarában dagonyázik, és akkor is, ha dalok szerkezeti íve nem éppen a könnyedén befogható hullámhosszon sugároz.

Szóval jöhet minden, ami doom, maximum ha kevésbé kiugró az anyag, akkor nem fogom a végtelenségig pörgetni. Nagy várakozással tekintettem a brooklyni stoner/doom metal banda, a Castle Rat szeptember 19-én The Bestiary címmel megjelenő második soralbuma elé, hiszen az első nagylemezük is kimondottan tetszett a rajta hallható középkori mágikus misztériába burkolt doomzenével.

Különösen tetszik bennük, hogy a The Rat Queen néven futó énekesnő hangja nem simul bele a színtér kortárs csapatainak énekregiszterébe. Mondom ezt annak tükrében, hogy egy-két kivételtől eltekintve alig hallani (maximum nüansznyi) különbséget az énekescsajok hangfekvései között.

A Patkánykirálynő esetében mondjuk érzek egy kis Annake Van Giersbergen-beütést, de ez néha jobban, néha kevésbé jön elő. A csapat doom/stoner címkéje is csak részben fedi a valóságot, hiszen van benne hard rock meg egy kis gothos színezet is. Ez az elegy viszont kiválóan megágyaz a csapat mágikus-misztikus irányvonalának.

Aki ütközött már a bandával, tudja, hogy a színpadi szereléseik és a bandafotókon viselt hacukájuk is szinkronban áll a csapat zeneiségének atmoszféréjával. Ez egyeseknek vicces lehet, szerintem pedig kiemeli őket az egyensémákra épülő doombandák halmazából.

Ami az anyag hangzásával kapcsolatban elsőként feltűnt, hogy jó testesen szólalnak meg a hangszerek, pont úgy, ahogy sok hetvenes évekbeli banda lemezén. Ez külön öröm, ugyanis sosem voltam oda a vékonyka megszólalásért, melyet sokan szándékosan alkalmaznak.

És akkor a dalokról. Említettem a gothos beütést. Ilyen például a szép lassan építkező, akusztikus gityóra felfűzött Crystal Cave, melyben amikor felizzik a torzított gitár és alágördül a szintiszőnyeg, abban van egy kis Nevergreen-érzet. Ezt persze sokan nem fogják felfedezni, én is csak azért, mert Matláry Mikiék első két albumán tengettem fiatal éveimet.

Tök jó, ahogy a Siren vaskos dobszönyegének dallamvezetése szinkronizál Patkánykirálynénk szirénénekével. De még az mekkora, amikor 2:14-nél jön egy éles váltás és fene nagy zakatolás veszi kezdetét.

A Summoning Spell egy hatalmas meglepetés, mert se nem súlyos, se nem akusztikus. Az énekesnő éteri hangja tölti ki a teret, és csak az ildomos atmoszferikus szintihangminták lettek alápakolva. Szinte izzik a mágikus pillanatokban a Dragon misztikus vonalvezetése,  és megrészegít a Wolf I transzcendentális állapotokba sodró receptje.

Nem igazán vannak itt gyenge darabok, engem meggyőztek a brooklyni doomművelők. Maximumot ellenben nem adok rá, de az értékelésem nem sokban marad el tőle. 2025 a Patkánykirály(né) éve lesz?