Mire bokros teendőim miatt végre sikerül megírnom ezt az ismertetőt, már vagy hatezerszer végighallgattam a karcagi Decadence első lemezét és azért is jó sokáig húzni az írást, mert közben kiderül az is, hogy a Bitter Rain vajon állja-e az idő próbáját avagy sem? Nos, hatezer hallgatás után nyugodtan mondhatom: igen. Az anyag agyon-vissza hallgatva sem bírt unalmassá válni számomra. A Decadence olyan magabiztossággal nyomja ez a svéd/finn gyökerekkel rendelkező melodikus "death" metált, mintha születésüktől fogva ezt csinálták volna.

A lemez amúgy tavaly augusztusban jelent meg először, akkor még szerzői kiadásban, de időközben néhány hazai kiadó is felkaphatta a fejét az anyag hallatán (amin nem is csodálkozom) és idén márciusban végül az EDGE/Nail Records gondozásában teljesen hivatalosan országos terjesztéssel újra kiadásra került a Bitter Rain. Ez az utóbbi kiadás jutott el hozzánk és ily módon kicsit furcsán, végeredményben egy tavalyi-új albumról beszélhetünk.

A címadó Bitter Rain-t egy hangulatos kis intró vezeti be - természetesen a zuhogó eső hangjaival. A dal meglehetősen lendületes kezdést ad az albumnak, a zene mindjárt az elején felkap és máris száguldhatunk a kiváló dob-, ritmus- és basszusszólamok hátán. A mérnöki pontossággal megalkotott alapok (a kiváló, precíz dobtémákra külön felhívnám a kedves közönség figyelmét - iskola a'la Kocsis Krisz) és ritmusjáték mellé természetesen mérnöki pontossággal kivitelezett, hangulatos szólók is járnak. Nagyon jó a Balajthy Bernadett (Charybdis) által képviselt női vokál is és még jobb, hogy később más dalokban is hallhatjuk. Vokálozás terén egyébként nagyon erős a lemez: végig rendkívül gazdag és változatos énektémákat hallhatunk. Mivel az arányok kellő odafigyeléssel vannak kimérve, kiválóan megférnek egymás mellett a lágy női témák, a dallamos vokálozás és a gyomorból jövő hörgemények. A csapat énekese Ráczkevi Imre - aki egyébként a Remorse-ban is nyomul, csak ott magyar szövegekkel, itt meg angolul - a melodikus hangfekvésben kiválóan teljesít, nagyon érzi és hallhatóan élvezi is ezt a fajta stílust. Segítségére van itt-ott Papp Lajos is a Dying Wish tagja és Spisák László is a Vissza nevű bandából és tényleg abszolút elismerésre méltó produkciót tesz le elénk ez a négy énekes.

Ha már a vendégeknél tartunk, a billenytűs témákat a valamikori Dying Wish billentyűs Nádas Péter (most Folk Error) játszotta fel. Erről csak annyit, hogy igazán sajnálnám, ha a Decadence nem gondolkodna állandó szintizsonglőr bevételén, mert Nádas Péter témái sokat tettek hozzá ahhoz a hangulathoz, amit ez a fajta zene a hallgató köré varázsol. Legutóbb talán Nevergreen albumokon hallottam ennyire a helyükön lévő, ennyire harmonikusan használt szintibetéteket.

A második Banished By Lies a kezdéshez hasonlóan szintén egy jó kis dallamos headbang-nóta kiváló verzékkel és refrénekkel, ritmusváltásokkal, súlyos riffekkel, hangulatos szintiszőnyeggel és természetesen a szólózás sem marad el a vége felé. A Believe In Me különleges hangulatú nóta, extra érzelmi töltettel, kezdetben szomorkásra vett, később kellemesebb hangulati szintre emelkedő refrénekkel, Bernadett támogatásával és a groovos basszusfutamokkal. A Between Two Worlds gyönyörű dalvezetése miatt érdemel dícséretet, extramély hangokkal tarkított dallamos énektémái, gyors tempója és hangulatos szintitémái teszik emlékezetessé. Sláger. Az ötödik Damn Of New Age talán a legbikább, legenergikusabb és legdühösebb dal a lemezen. Legalábbis ami a nyitányt illeti, azután tény, hogy a dallamos refrén miatt némileg fellazul a szigor a nótában, de a refrének közti részeken még így is simán leharapja az ember fejét. Lehet zúzni rá rendesen. Az ezután következő Inhale The Sadness-nek pedig olyan fülberagadó refrénje van, hogy talán soha többé nem tudom kiverni a fejemből (nem mintha akarnám). Még egy sláger. A Drowning In Despair ismét egy dühösebb, zaklatottabb, karcosabb darab éles ütemváltásokkal, kicsit vontatott refrénnel (Bernadett itt ismét kapott némi szerepet). Azután jön a The Wayfarer című nóta, amely már a harmadik olyan slágergyanús darab, amit az ember, ha egyszer hall nehezen tudja elfelejteni. A Something Is Gone egy kicsit sablonosabb, kiszámíthatóbb, de ugyanolyan feelinges, mint a többi - a műfaji elemk ebben is kiválóan működnek. A Say Goodbye To Autumn már csak egy szép akusztikus levezetés és az Bitter Rain - intróval együtt a lemez elejéről, szépen keretbe zárja az album tartalmát.

Talán a fentiekből is kiderült: kicsit sem volt nehéz megszeretni a Decadence új albumát. A Bitter Rain ugyanis egy kiváló, szívből és lélekből jövő zenét tartalmazó lemez, a tavalyi magyar termésből az egyik legjobb - kár hogy nem előbb hallhattuk. Mivel az anyag szinte hallgattatja magát, a dallamok pedig sorban ragadnak a fülbe, nehéz lesz továbblépnem egy másik anyagra, dehát a munka, az munka... A csapat minden tagját (Ráczkevi Imre - ének, Császár Imre - basszus, Gaál Gábriel - gitár, Kocsis Krisztián - dob, Harsányi Gábor - gitár) óriási dícséret illeti a vendégekkel együtt az itt nyújtott produkcióért.

Mivel mi csak egy kis rockzenei magazin vagyunk és nem az ország legolvasottabb heavy metal szaklapja, úgy gondolom, nincs miért mértéktartónak lennem és visszafognom magam; ez a lemez annyira ütős, annyira feelinges és annyira profin van összerakva, hogy nem látom okát miért ne kaphatna maximális pontszámot. Gratulálok!