Valahol egy sötét, mitikus föld szívében (New York), egy letűnt korban (2025) megszületett a Blood Vulture, egy durva, melankolikus meséket hozó zenei projekt, ami halandóságról, gyászról, őrületről és megszállottságról szól. A saját magát „gótikus sludge”-ként definiáló formáció mögött Jordan Olds áll, aki már közel egy évtizede Gwarsenio Hall néven vezeti a Two Minutes to Late Night talkshow-t, egy hely, ahol ikonikus dalokat parodizálnak a Fleetwood Mac-től a Guns N’ Roses-ig, egy csipetnyi metálos humorral fűszerezve.
Főhősünk előéletéből vagyis inkább a főállásából kiindulva kicsit tartottam attól, hogy majd egy horrorparódiába futok bele, amihez nem sok affinitásom van, de szerencsére a Die Close alaposan rácáfolt azokra a fránya előítéleteimre. Mert Jordan Olds nemcsak gitározni és énekelni tud, de a Blood Vulture-rel azt is megmutatta, hogy bizony remek dalszerző is egyben. Izzadságmentesen végig ott lüktet a metal, a grunge és doom/sludge, inspirációk között ott vannak még a régmúlt horrorfilmjei és minden zenei kanyarban egy hét-húros gitár mély zúgása leselkedik.
„Ez a lemez az elfogadásról szól” – mondja Olds, aki szerint a dalok karaktereinek belső vívódásai tükrözik azt a kihívást, amit maga a projekt megalkotása jelentett. A főszereplő Blood Vulture, aki egy vámpír és egykor maga is vérszomjas rém volt, most viszont magába zárkózott, próbál rájönni, mit jelent örökké élni egy mulandó világban. 
A lemez gerincét három címadó tétel adja: Die Close I-II-III. Ezek építkezése, érzelmi íve tökéletesen keretezi a lemezt. Nincs sok vacakolás a hangulatteremtéssel, a nyitó Overture után az An Embrace In The Flood súlyosan vonszolja be a hallgatót ebbe a gótikus-sludge világba, ami lassan hömpölyög tovább végig fenntartva az érzést, hogy valami robbani készül. A Grey Mourning az első blokk jóval harapósabb, tempósabb tétele, itt lép színre egy kis hardcore-esszencia, és persze a vendég, Jade Puget is hozzáteszi a magáét.
A középső szakasz talán a legváltozatosabb része a lemeznek. Az Entwined visszavesz a tempóból, Kristin Hayter hangja egészen más rétegeket hoz be, a végeredmény pedig: rideg, szép és hátborzongató egyszerre. A Burn For It, ami konkrétan felrázza a lemezt: pörgős, zakatolós, hardcore-ízű tempó, és Brian Fair (Shadows Fall) vendégvokálja csak rátesz egy lapáttal, pont jól töri meg a korábbi lassabb építkezést.
A végjátékban újra változik a tempó. A The Silence Of God egyértelműen az egyik legsúlyosabb és legdrámaibb tétel a lemezen: lassú, vánszorgó, mintha tényleg egy kihalt templomban szólna és várjuk, hogy feladják az utolsó kenetet. Levezetésnek az Abomination kicsit visszacsempész egy kis groove-ot és lendületet, de alapvetően a komor hangulat maradt a meghatározó. A Die Close: Finale pedig az album elején hallott hangulatot idézi, Jordan Olds énekét visszhangzó, éteri női vokál egészíti ki és egy nagyon szép melankólia, ami körbe zárja a lemez hangulatát.
A Die Close olyan anyag, amit nehéz egyetlen műfaji címkével elintézni, szerencsére. Van benne goth, metal, doom, grunge és még valahány név a naptárban… mégis önálló arca van, ami nem esik szét. Nem érződik sem elcsépeltnek, sem erőltetettnek, nincsenek “ezt már hallottam valahol” pillanatok, a hangzás is erős és arányos. Azok fogják igazán értékelni, akik szeretik a műfaji határokat átlépő, de mégis egységes hangulatú, sötét tónusú zenéket. Ez bizony egy öt koponyás debütálás.
