Hogy Mr. Glenn Danzig Elvis sötét, gonosz reinkarnációja-e vagy sem az döntse el mindenki maga. Az azonban tény, hogy a mélynövésű, ötvenes éveiben járó énekes már biztosan beírta magát a rockzene történelemkönyveibe. Mondjuk az is igaz, hogy ezt nem az utóbbi évtized Danzig albumaival tette meg.

A Samhain-ből történt kiszállását követően 1987-ben alakult csapat – vagy szólóprojekt, mert a zenészek csak úgy jöttek mentek, a wikipedián pl. külön oldalt szenteltek az ex-tagoknak -  egy évvel később adta ki szimplán Danzig címre keresztelt albumát, ami kapásból alapmű, és amit a Danzig II - Lucifuge és a Danzig III - How The Gods Kill ugyan überelni nem tudott – bár az utóbbi ronggyá hallgattam -, de a mester csillaga igencsak magasan ragyogott ezen albumok megjelenésének idején is. Még a 4 címre keresztelt album is király, de ami két évvel később a Blackacidevil-en művelt, azt még az indusztriál zenékre történő fogékonyságom ellenére is nehezen tudtam megbocsátani neki. Az abszolút mesterkéltnek tűnő, a zene modernizálását megcélzó kísérlet inkább volt gagyi, mint előremutató.      

2002-ben jött az I Luciferi, aztán vett egy visszakanyart, nyilvánvalóan a renomé visszaállítása  érdekében is, melyet a 2004-es Circle Of Snakes is tovább erősített. Annak a lemeznek a hangzásával nem voltak sokan kibékülve, ennek az újnak is hasonló problémái lehetnek. Sajnos vagy nem sajnos nem lehet senki idegent okolni érte, hiszen a produceri munkákat is Glenn Danzig vállalta magára. Komor, sötét album ez, és a nyers hangzás biztosan ezt hivatott erősíteni, de először azt hittem, hogy valami demót hallgatok. Pedig a jó zenészek megvannak itt hiszen Danzig mellett Johnny Kelly dobol, Steve Zing basszusgitározik és a Prongból jól ismert Tommy Victor gitározik.

Jó dalok vannak - a mester egyik legerősebb dalcsokrát vette most lemezre - de a hangzással nehezen bírok kibékülni. Tompa dob, sikáló gitárok, nem mindenhol, de a dalok jó részében. Aki viszont a hangzással meg bír barátkozni, annak akár nagyon is bejövős lehet a Deth Red Sabaoth. 

A nyitó Hammer Of The Gods lendületes témái és irdatlan belassulásai változatos dalt eredményeznek. A kettes The Revengeful furcsán nyikorgó gitártémára épül, ami egy idő után kicsit idegesítő tud lenni, de a dal jó refrént produkál. A Rebel Spirits fokozódó hangulata mesteri, míg a Black Candy maga a sötét éjszaka. Danzig jól énekel – ami mondjuk nem meglepő –, még mindig nagyon kevés, ennyire karakteres rockhangot lehet hallani. Az On A Wicked Night-ot korábban lehetett már hallani. Szerintem jó dal, abszolút profin kivitelezett hangulatfokozással.

Az azt követő Deth Red Moon inkább egy dallamos dark rock darab, de a Ju Ju Bone  kísérteties hangulata és kiváló zenei megoldásai újból ott vannak a spiccen. A Night Star Hel doomos, döngölő mélyrehangolt riffjeihez, egy kis középkori hangulat is társul, de aztán a durvább szaggatás is megérkezik. Az igazi mestermű azonban a Pyre Of Souls: Incanticle és a Pyre Of Souls: Seasons of Pain zaklatott egyre fokozódó – néhol szinte ősrock - témáiban bontakozik ki. Az albumot a Left Hand Rise Above című lassú, szinte lebegő dal zárja, Glenn Danzig nagyszerű teljesítményével.

Ha a hangzást meg bírod szokni  - én talán meg bírom - szerintem nagy baj már nem lehet. Az utóbbi évtized legerősebb Danzig anyaga a Deth Red Sabaoth. A Danzig rajongók látatlanban be is szerezhetik az albumot, a későn jötteknek viszont nem hiszem, hogy bármit újat mondhat Glenn bátyó. Ettől még azonban az album igazán kellemes meglepetés és itt teljes egészében meghallgatható: Danzig - Deth Red Sabaoth @ AOL Music.