Alice Cooper nem pihen. A legújabb nagylemez elkészítéséhez meghívta az eredeti Alice Cooper Band még élő tagjait, hogy együtt idézzék fel a korai 70-es évek hangulatát. Vajon sikerült?
Hadd dobálózzak néhány számadattal mindjárt az elején: Alice Cooper, vagyis a karaktert megformáló Vincent Furnier 77 éves, az idei a harmincadik nagylemeze. A legelső 56 éve jelent meg, de a rocksztár státuszát legmagasabb szintre emelő Trash album is már 36. Döbbenetes számok, de hol van még a vége? Alice története ugyanis idén új fejezettel gazdagodik.
A sokk-rock alapcsapata (a név akkoriban a zenekart jelölte) hét nagylemezt készített gyors egymásutánban, majd – ahogy egy interjúban fogalmaztak – annyira diszfunkcionálissá vált, hogy inkább feloszlott. Az énekesük szólóban vitte tovább a nevet, eleinte kisebb, majd egyre nagyobb sikerrel. A személyes kapcsolatuk szerencsére nem romlott meg, a volt kollégák gyakran vállaltak vendégszerepléseket Alice anyagain. Most azonban egy teljes albumot készítettek közösen, beleértve a dalszerzést és a felvételeket is. Producerként pedig visszatért Bob Ezrin, aki a kezdetek óta dolgozott velük, nem mellesleg saját jogán is élő legendának számít.
A filmplakátot idéző lemezborítón fel is tüntették a zenészeket; Michael Bruce gitárost, Dennis Dunaway basszerost és Neal Smith dobost. Glen Buxton, az eredeti szólógitáros régóta nincs köztünk, róla a lemezt záró See You on the Other Side dalban emlékeznek meg, valamint a játéka hallható a What Happened to You-ban. Ennek Glen a társszerzője is, de ha valaki azt mondja, hogy Elvis-feldolgozás, azt is elhittem volna. A szólókat a harmincas Gyasi Heus játszotta, mellesleg remekül, kivéve a Black Mamba dalban, abban ugyanis a Doors legendája, Robby Krieger szólózik. Nem sorolok fel minden közreműködőt, ennyiből is látható, hogy sok ember szeretete és lelkesedése van abban, hogy jól sikerüljön „a visszatérő lemez, amitől az egész világ rettegett” – ezt is a borítón olvashatjuk.
A régóta rajzolódó AC-idővonal számomra három kiemelkedő időszakot takar, a korai, zenekaros lemezeket, az 1990 környéki MTV-s korszakot és a remek Paranormal albummal induló legújabb-kori fázist, amit intenzív turnézás jellemez. Az Alice-vonat tehát az utóbbi években különösen lendületben van, de amikor a covid-időszak után bejelentették, hogy két anyagon dolgoznak egyszerre, azon azért elcsodálkoztam. A 2023-ban megjelent Road a jelenlegi kísérőzenészekkel készült, az idei pedig a régi zenekarral. Arról nem találtam biztos információt, hogy a 14 dalból hányat írtak újonnan, és hány olyan van, ami legalább demóként megvolt 1974 előtt is. Mivel a lemez egységesen erős, a tippem az, hogy a legtöbb mostanában született, nem a régi félretett témákat porolták le.
Egyből szembetűnik az életteli, analóg, de nem poros vagy öreguras hangzás. Vélhetően a minimumra szorították a kütyük és effektek használatát, elhisszük, hogy élő emberek játszottak valódi hangszereken, a basszusgitár különösen jól kivehető. (Azért vicces, hogy ezt ma már külön kiemeljük – sopánkodás vége.) Azt mondják, ismét úgy szólnak, mint 1973-ban, egyenesen a Muscle of Love folytatását ígérik.
A Black Mamba mindjárt a lemez egyik csúcspontja, elsősorban az atmoszférája miatt. Nem mondom, hogy be kell tojni attól, hogy egy lassan nyolcvanéves nagypapi egy mérgeskígyóról énekel, de remekül idézi meg a korai sokk-rock érát. Még az is belefér, hogy a refrén nem más, csupán já-já-jázás. Nem yeah-yeah-yeah, nem la-la-la, hanem já-já-já – óriási! A lemez slágere a Wild Ones, egy friss, táncos hard rock himnusz, amint a folytatása, az Up All Night is. Ez utóbbinak a riffje is emlékezetes.
A Kill the Flies ismét soft-horror, a One Night Stand pedig akkora rock ’n’ roll, hogy szinte látom magam előtt, amint valami karótnyelt magániskola szalagavatóján játsszák flitteres öltönyben, a 60-as évek derekán. Persze akkor nem lehetne az a címe, hogy egyéjszakás kaland. A What a Syd szintén klappolna oda a tiszta gitárral, csak abban meg arról van szó, hogy Alice lopta a gitárját, és egész este be van állva, mint a gerely.
A hatperces Blood on the Sun lenne a nagyeposz, de inkább csak hosszú. Jól indul, a szövege is komoly(abb), de nem tudja fenntartani az érdeklődést. Így voltam a See You on the Other Side-dal is, emlékdal ide vagy oda. Inkább a könnyed rakendrollok működnek a lemezen. A már említetteken túl ilyen a lemez közepén eldugott Money Screams – újabb remek szólóval – vagy az önironikus Crap That Gets in the Way of Your Dreams.
A The Revenge of Alice Cooper még ha nem is mutat semmi olyat, amit eddig nem láttunk, ilyen karakterű album nem jelent meg már jó ideje. Nagyon jó hallgatni, könnyed, felüdítő. Sem nem kommersz, sem nem kemény, de minden ízében rockos. Elsősorban a hangulata miatt alkalmas az időutazásra, de még a dalvégi lekeverések is ezt az érzést erősítik. Valamelyest időkapszula, mégsem pont olyan, mint 50 év után felfedezni egy újonnan eltett patika ezerötös Ladát. Nagyon más, mint a Trash és a Hey Stoopid lemezek, miközben önazonos és hamisítatlan Alice Cooper. Csak akkor Desmond Child volt a külsős alkotótárs, most pedig Bob Ezrin, talán ez mutatja meg a különbséget.
Örülök, hogy megszületett ez a lemez, nem hittem volna, hogy ennyire jó lesz. Könnyen csúszik, szórakoztató, és nem veszi túl komolyan magát, ami külön jó. Nem azt üzeni, hogy „elbazseválgatnak a bácsik, milyen aranyos”, hanem megáll a saját lábán. Nem avíttas, nem a nosztalgiára alapoz. De 14 dalon és csaknem egy órán keresztül nem lehet fenntartani a tűzerőt, és a vége felé meg-megbicsaklik a lendület. Sokat gondolkodtam a pontszámon, végül egy semmitmondó négyest ítéltem meg. Ha 2-3 dalt félretesznek a bónuszos kiadásokra, talán egy fél pontnyit még alkudhatunk. De a végszó mindenképpen az, hogy le a kalappal, Alice Cooper alapos bosszút állt!
