Sőt a 2008-as Decimate the Weak-re keresztelt dalcsokrot a mai napig képes vagyok mindennemű fanyalgás nélkül végigpörgetni,-igaz már csak negyed akkora lelkesedéssel,- ellentétben az idei Against the World-el. De ne szaladjunk ennyire előre!

A már említett, szám szerint második sorlemez, habár egy pillanatig sem volt nevezhető egy izgalmas, újdonságokat felsorakoztató albumnak, ám ahhoz mégis elegendő potenciál volt benne, hogy egyes tételei -hangsúlyozom egyes tételei, tehát még véletlenül sem az egész!- sűrűn élvezhették a lejátszási listám vendégszeretetét. Ennek oka minden bizonnyal a (majdhogynem) tökéletesen összehangolt zenei behatások pazar tálalása volt, ahol egy szimfónikus deathcore alapot itt-ott megspékeltek a számukra tagadhatatlanul "ihletet" adó (ebbe most inkább ne menjünk bele, csak próbáljuk meg egy mosollyal nyugtázni!) nagyon buta, kőbunkó hardcore fűszerezéssel. Ezzel persze semmi baj sincsen egészen addig amíg képesek megtartani a kellő egyensúlyt, és ez az erőltetett jelmez nem megy az eredeti irányvonal teljes rovására úgy, hogy végül a zenekar tagjai egy paródiesten akár egymásnak is beöltözhetnének! Ám krokodil könnyeimmel küszködve kell halkan megjegyeznem, hogy ez bizony így történt. (Jó, ez alól persze kivétel a csapathoz 2009-ben csatlakozott billentyűs, az ex-Abigail Williams-es Alana Potocnik!) 

 

 

Visszakanyarodva a Decimate the Weak-re azt mindenképpen érdemes lenne megjegyezni, hogy a lemezen akkor még az ördögien gyönyörű Kirsten Randall által prezentált hűvös, csontig hatoló dallamok és az átgondolt(abb)an használt breakdown-ok szerelmének gyümölcse képes volt néhány szám erejéig elhitetni velünk, hogy a Johnny Plague vezette sextettnek talán van jövője ebben a már amúgyis borzasztóan telített műfajban. Aztán egy évvel később, mintegy gyorsan kiölve belőlünk az ilyesfajta feltételezéseket napvilágot látott a folytatás The Great Stone War címmel, amiről a legnagyobb jóindulattal sem lehetett volna pozitívan nyilatkozni. Őszintén megvallva, talán egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hányszor voltam képes véres verejtéktől gyönygyöző homlokkal végigpörgetni a lemezt, és talán a legszomorúbb az, hogy az album tizenegy nótájából egyetlen egy se tört utat magának a hallójárataimon keresztül a szívemhez. Ennek pedig a már említett okok (hirtelen megszaporodó és teljességgel indokolatlan gettó hardcore-kodás, kreatívtalanság, stb.) mellett az elképesztő üresség és a majd negyven percből áradó lelketlenség volt a magyarázata. Lényegében a meglehetősen rövid pályafutásom a zenekar munkásságával ott látszólag be is fejeződött, hiszen egy pillanatnyi örömbombont sem volt képes letuszkolni a torkomon az a lényegében ötlettelen masszának is nevezhető tételsor, ahol már érezhetően kezdett átbillenni az egyensúly az eredetileg taposott szimfónikus deathcore ősvényéről, az igazi fogpiszkáló rágcsáló hardcoreba, amiben teljességgel értelmetlenül és élvezhetetlenül még szerepet kapott a szimfónikus betéteket szolgáló billentyű. Mint már említettem ez volt az a pont amikor a WoP egy rövidke és (majdhogynem) jelentéktelen kalandként lett felvéve a nyilvántartásomba. 

Aztán eltelt két év és márciusban napvilágra került a következő sorlemez egyik, Refined in the Fire című tétele, -amin az egyetlen pozitívum talán a For Today karmesterének, Mattie Montgomery-nek a vendégszereplése volt,- mely egy gyakorlatilag tökéletes felvezetője volt a pár héttel később megjelent lemeznek, ami legnagyobb bánatomra tagadhatatlanul egyenes ágú folytatásaként hatott a 2009-es tételsornak. -(Pedig a Decimate the Weak fedőlapjáról megismert szamuráj idei visszaköszönése láttán talán egy pillanatig reménykedtem.) Hiába. Az elődhöz hasonlóan ez a lemez se lett több, mint egy majd' negyven percnyi átláthatatlan massza, talán azzal a halovány különbséggel, hogy a dalcsokor nyitótétele a maga horrorisztikus másfél percével kellemes borzongást képes kiváltani, elhintve ezzel egy tökéletes folytatás lehetőségét, mellyel a soron következő One for the Butcher már csak elég felemásan képes felvenni a tempót, (a folytatásból pedig minden bizonnyal egy viszonylag alapos átnyálazás után, összeszorított fogakkal se tudnánk egyetlen értékes pillanatra sem visszaemlékezni,) pedig itt még látszólag igyekeztek. Aztán mintha kihűlt volna az effajta lelkesedés, újra előkerül a parasztkodás, melyre a koronát mindenképpen Jamey Jasta a Hatebreed, Drew York a Stray from the Path és Martin Stewart a Terror frontemberének vendégszereplése teszi fel. Persze közben még talán akad néhány használható pillanat a pont középen helyet kapó, másfél perc hosszúságú zenés monológ képében,(The Warrior Code) melyet a The Ultimate Warrior néven ismert pankrátor legenda tolmácsolásában hallgathatunk végig, és azt hiszem sajnos itt ki is fújt a srácok idei termésének pozitív tulajdonságainak ecsetelése. 

A legnagyobb bajt az egybefolyó, gyakorlatilag megkülönböztethetetlen összkép jelenti, ami annak ellenére, hogy egy percig sem beszélünk súlyos és összetett muzikális kiteljesedésről, mégis a lemez egésze -persze ez igaz a dalok külön-külön értelmezésénél is,- egy ormótlan és amorf pacaként maszatolódik képzeletbeli fehér papírunkon, majd nehéz magatehetetlen testtel hullik elénk a földre. 

 

 

Hardcorenak túlságosan is fémbe áztatott, deathcorenak pedig gyenge és súlytalan. A The Great Stone War megjelenése után, nehezen tudtam elképzelni, hogy a Winds of Plague legénysége kerülhetne akár még mélyebbre, ám hála kitartó munkájuknak és kifejezetten brillírozó tehetségüknek, most mégis sikerült arcon köpniük szkeptikus hozzáállásomat és bebizonyították, hogy kerti szerszámok nélkül, pusztán végtagjaik segítségével is képesek a lehető legmélyebbre ásni önmagukat. Amiatt pedig egy pillanatig se fájjon a fejünk, hogy ránk hárulna az a meglehetősen kellemetlen és izzasztó meló, hogy (anti) hőseinkre lapátoljuk a földet, hiszen erre minden valószínűséggel ott lesz majd egy esetleges következő lemez önpusztító két keze, ami ezt a feladatot készségesen elvégzi majd helyettünk!