Idén 10. nagylemezével jelentkezett az Iced Earth. A zenekar háza táján egy valami állandó, ez Jon Schaffer gitáros személye. Ezen kívül igen sok dolog változott már az évek elteltével. Most éppen (ismét) az énekes: ezúttal Stu Block orgánuma tölti be a teret a lemez hallgatásakor, akit egyébként az Into Eternetyből ismerhetnek a power/death metál zene kedvelői. Hajtás után a részletek.

Bevallom, ha csak úgy elém teszik a lemezt, mindenféle információ nélkül, akkor bizony észre nem veszem, hogy nem a jó öreg Matt Barlow énekel. Szégyen, nem szégyen, az Into Eternyt nem ismertem, és a srác hangja igencsak hasonlít az elődhöz. Legalábbis, amit az új Iced Earth albumon hallunk tőle. Mintha csak Schaffer utasítására énekelne, lényegében ugyanazt hozza, mint amit Matt-től megszokhattunk. Na persze, ez nem feltétlenül baj.

Baj inkább magával a lemezzel van. Körbeolvastam a neten, a rajongók többsége elégedett az új hanganyaggal, de engem valahogy nem győzött meg. Az első két szám eléggé rendben van, az albumkezdő és egyben címadó Dystopia hamisítatlan power metal sláger, egy kis Judas Priest, egy kis Iron Maiden, dara, sikítás, éneklős refrén, egyszóval minden, amit az ember elvár. Az Anthem sötétebb hangulatú, lassan építkezik, gitár intro, aztán a kötelező sikítós szóló, mélyebb énekkel, kórussal támogatva.

Vannak a kötelező balladák is, az Anguish Of You a keményebb a kettő közül, az End Of Innocence a csöpögősebb darab. Egyik sem egy Watching Over Me, de nem rossz dalok, megállják a helyüket. És vannak a töltelékdalok, ami miatt a lemez nem igazán nyerte el a tetszésemet. Számomra teljesen átlagos, semmilyen metál nóták. Persze lehetne joggal kérdezni, joggal, hogy mégis milyen legyen egy Iced Earth album, de itt nem találok olyan finomságokat, egyediségeket, mint találtam a szintén nemrégiben kiadott Machine Head lemezen. Még az Iron Will bónusznóta tetszett a legjobban ezek közül, valamint a Days Of Rage, amire felfigyeltem sokadszorra is. Szigorú dara, alig több mint két perc, tulajdonképpen egy metalcore számként is felfogható.

Nem rossz, nem rossz ez az egész, amit Schaffer-ék alkottak, de nálam végig hiányzott az a kicsi plusz, hogy ne csak az „íráskényszer” terhe miatt hallgassam, hanem magamtól is bepakoljam a playlistbe. Természetesen azért minden felrótt dolog ellenére is szeretjük őket és várjuk a koncertjüket. Talán az a legnagyobb bajom, hogy egy kicsit többet vártam. Azért 3.5-re jók.