Eredetileg a Klónok támadása címet szántam az írásnak, utalván arra, hogy a kiadó „bácsik” az év végi (esetleg) nagy kaszálás után most januárban a szerény, de biztos megélhetést nyújtó Maiden, Judas, illetve Helloween-klónokat küldik fém-lelkünk meghódítására. Lehet, ők mind-mind hősi halált halnak – egy idő után kirostálja őket memóriánk – de a tavaszra érkező nehéz-tüzérség színre lépéséig talán tartják a frontot. Azután arra jutottam, hogy ezt a címet jobb, ha megtartom a Steelwing-kritikára. A Primal Fear ugyanis egy kicsit másik skatulya.
Klónnak klón ugyan, mert – had írjam ilyen nyersen – nincs egyénisége. Az egész valamifajta Priest-Maiden elegy, amelyben ez előbbi dominál. Ralf Scheeprs énekes viszont az, aki az első Gamma Ray-lemezt felénekelte, vagy lehet, hogy többet is, nem emlékszem, a lényeg, hogy addig énekelt Kai Hansen csapatában, még a volt Helloween-gitáros kézbe nem ragadta a mikrofont (is). Ez a távoli rokonság a „kulcsos” csapattal (utalás a Helloween Keeper-albumaira), úgy tünik feljogosítja a skacokat egy-egy speedelős megfejtésre: And there was Silent, Give ’em Hell, Bad Guys wear black, Blaze of Glory.
Ami hatására mégis kalapot emelek a Primal Fear előtt, az elsősorban a tagok technikai felkészültsége. Bár szerény készségeim miatt nem éppen az én asztalom erről értekezni, de azért én is kihallok egyet s mást. Hallom például a Where Angels die csodás dob-basszus összjátékát, melyre gyönyörűen építkezik előbb az „akusztikus” gitárhang, majd a metálos riff. Meghallom a Strike szélvész-gyors, de szinte énekelhető gitárszólóját, és úgy általában: mindig bedobnak valamit a germánok még azelőtt a pillanat előtt, mikor az ember nagy ívben kib.szná játszójából az albumot. Ralf hangját is kiválóvá csiszolták az évek.
Ami számomra nagy pozitívuma az anyagnak, az a Metal Nation és a Where Angels die kettőse. Jut eszembe: a címekkel nem árt vigyázni; heveny émelygést eredményezhetnek, lásd e kettőt, és az eddig említettek közül mondjuk a Bad Guys wear blacket. No de cím ide vagy oda, a Metal Nationnél, ami (melyik is lehetne?) a hatodik dal, az az érzés kerített hatalmába, hogy ezidáig az ortodoxok kiszolgálása folyt, és most végre elkezdenek JÁTSZANI. A Where Angels Die az a DAL, amikor a kívülállók bolondnak néznek minket, hogy tudunk ilyesmitől meghatódni.
De a másik – egyébként „balladább” – ballada, a Born Again már koránt sem jött ennyire össze. Egyébként meg, ami hiányzik most is, és eddig is hiányzott a Primal Fear eszköztárából, az valamifajta KREATIVITÁS. Itt nem szárnyal a fantázia, kísérletező-kedvnek halvány nyoma sincs. Pontosan az van, amire számíthatunk a zenekar-név hallatán. De még ettől is lehetne ez nagyon jó. Ha tiszteletben tartja egy futballista a szabályokat, attól még lőhet nagy gólokat. E zene esetében a gól szerepét talán az erős dalok, az ütős, vagy éppen szárnyaló refrének töltenék be. De itt csak töltenék, mert hogy mindennek súlyos hiányában vagyunk. Attól félek, az én memóriám csupán a fentebb említett kettőst fogja megőrizni. Nem ám a Karib-tenger kalózaira hajazó intrót.
Tavaly már írtam/írtunk a Sinner együttesről, mely nem másnak, mint az itteni Mat Sinner basszus-gitárosnak a csapata. Vele együtt ezt a fajta kétlaki életet éli a gitáros Alex Beyrodt is. Nos, ha arra a produktumra anno, ha nehezen is, de négyest adtam, erre sem adhatok mást, mivel nem rosszabb annál ez az Unbreakable, persze, nem is jobb.
