Nehéz semlegesnek maradni az új Amorphis nagylemez értékelésekor, különösen, ha az ember még rajongó is. Azért megpróbálkozom vele, de nem ígérem, hogy a cikk végére okosabb leszel. A lényeg: szerintem jó lett.
Az alkotókedv nem lankad a zenekar háza táján, annyi biztos: Esa Holopainen gitáros az előző albumukkal nagyjából egyidőben jelentkezett szólólemezzel, Santeri Kallio billentyűs pedig a Cemetery Skyline nevű supergroupban élte ki a dark rock irányú kicsapongásait – és mellesleg összehozta 2024 egyik legjobb albumát. Közben elkészült az anyazenekar legújabb nagylemeze is, a meseszép borítóba csomagolt Borderland. A fogadtatása vegyes volt, és bár nekem kimondottan tetszik, megértem a kritikus hangokat is.
Az Amorphis zenéje kapcsán a leginkább szembetűnő változás, hogy szép fokozatosan eltűnik belőle a melankólia. A Borderland nem akar lehozni az életről, inkább feltölti a hallgatót. (Ez az az apróság, amiért számomra kedvesebb, mint a szintén remek új Paradise Lost lemez, ami annyira nyomorult, hogy még a dobostorta is keserű lesz tőle.) A másik tendencia, hogy a metál is visszaszorul a csapat zenéjében. Amikor a lassan csordogáló Tempest dalt hallgattam, arra gondoltam, hogy éjszaka ellopták a torzítópedálokat a stúdióból, vagy mi a nyavalya történt? Hogy ez a minden eddiginél gitárszegényebb, szintisebb megszólalás mennyire az új producer, Jacob Hansen érdeme (lásd még Volbeat, Metalite, Amaranthe, stb.), azt nem tudom megítélni. Nyilván nem véletlen, hogy őt kérték fel a produkciós feladatokra, és az is evidens, hogy egy ilyen szintű zenekar maga mondja ki az áment a végső masterre. Szóval maradhatunk annyiban, hogy direkt lett ilyen, és nem valamilyen külső befolyás hatására.
Már a The Circle bevezetőjében, amint meghalljuk a gitárt, elkezd olvadni a szívünk, annyira finom, annyira elegáns. Ilyet csak a skandinávok tudnak (na jó, esetleg még a britek). A Bones az egyetlen keménykötésű dal, és ez idézi fel valamelyest a zenekar korai időszakát. Már az intro alatt elismerőn bólogatunk, ahogy azokat a keleties dallamokat azon a bizonyos hangszínen játssza a gitár, de a dal közbeni rövid kiállások is tipikus Amorphis-megoldások. Ráfoghatjuk, hogy melodeath, a többi dalra nem tudnék ilyen könnyen egyszavas címkét ragasztani. A marcona, hörgős verzéket olyan dallamos refrén ellenpontozza, ami szinte simogatja a lelket. A régi rajongók – akár a nagyon régiek is – kezdjék ezzel az ismerkedést.
A Dancing Shadow a Bones komplementere, ebben ugyanis az extradallamos verzékre érkezik a hörgősebb refrén. Óriási dal ez is, és bizony nemcsak a címben említett árnyak táncolnak, hanem a hallgató is. Van ugyanis egy táncos lüktetése, ami csak a váltott billentyű-gitár szólók alatt változik meg, hogy aztán még egyszer visszatérjen a végére. Jelenleg a Light and Shadow a kedvenc dalom a lemezről, de nem mondanám, hogy üzembiztosan bármikor meg tudnám különböztetni a Dancing Shadow-tól; könyörgöm, hát még a címük is hasonló!
A címadót az utolsó előtti helyre szerkesztették, és istenem, mekkora csoda lett ez is! A verze már-már olyan, mintha az oviba meghívtak volna egy népdalénekest, aztán a refrénben Tomi Joutsen végre alaposabban megrezegteti a belsőségeit. Ha ez a dal 20 éve jelent volna meg, kritikusok és rajongók egyaránt összefosták volna magukat a gyönyörtől. Csak időközben el lettünk kényeztetve, részben pont az Amorphis részéről. Tényleg minden egyes dal jó, de ha – teszem azt – lemaradt volna a The Lantern, nem lenne szegényebb az életmű.
Ha zenesznob lennék, két észrevételem volna. Első: egy kicsivel több változatosság jólesne. A legtöbb dal akusztikus-zongorás-középtempós, vagy legalábbis tartalmaz ilyen elemeket. Domináns a tiszta ének, az extrém vokál csak színesítő elem. Mintha azt üzennék, hogy nyugi, nem bántunk senkit, simuljanak azok a ráncok! Annyira vártam egy kis fékevesztett vadulást, de egyetlen ilyen sem volt a csaknem 50 perc alatt. Második: na tessék, ezt el is felejtettem.
Úgy szerencsés felépíteni egy recenziót, hogy legyen íve, és fusson ki valamilyen konklúzió irányába. Én is erre szoktam törekedni, de most úgy érzem magam, mint egy széttárt-kar emoji. Odabökök egy semmitmondó négyest, és befejezem a „valóban-azonban-ellenben” jellegű okoskodásokat. A mínuszpont oka nem a változatossági- vagy metál-deficit, hanem az, hogy amint véget ér az album, azonnal törlődik a pufferből. Hiába a fantasztikus részletek és a mesteri hangulatteremtés, ezúttal nem sikerült annyira átütő dalokká formálni ezeket. A Bones, a címadó, a két „árnyékos” nóta, vagy akár a The Circle jöhet akárhányszor, akármikor, de a „ha csak egy playlistet vihetsz magaddal egy lakatlan szigetre” listámra egyiket sem másoltam fel.
A lemez már bő három hete megjelent, az olvasók nagy része már bizonyára hallotta. Ha te is közéjük tartozol, írd meg kommentben, mit gondolsz róla, szívesen olvasnánk. Ha még ezután fogsz megismerkedni vele, itt egy záró gondolat. Adott tíz makulátlan dal, ami bő háromnegyed órán át, emelkedett hangulatban simogatja a lelkedet. Olyan hívogató, mint amikor elutazol egy szép helyre, reggel kinézel az ablakon, és azt érzed, hogy most sehol máshol nem akarsz lenni. Nem zavar, hogy tavaly ugyanide utaztál, mert akkor is csodás volt. Meg tavalyelőtt is.
