Precízen tartják a kétéves albumciklust a kanadai punk-garázsrockerek. A Leo Rising címre keresztelt idei eresztés már a tizenkettedik az életműben, és a csapat ezúttal sem készült meglepetéssel. Felhőtlen szórakoztatással annál inkább.

Egy új Danko Jones lemez mindig feladja a leckét a recenzőrnek, mert stílusban, minőségben ők az egyik leginkább konzisztens banda a színtéren. De annyira, hogy még a dalok hossza is egységes: a leghosszabb és a legrövidebb játékideje közt kevesebb, mint fél perc a különbség (csak a pontosság kedvéért: 3:36 vs. 3:07). Még maga a névadó-főnök is azt nyilatkozta, hogy az alkotói és produkciós folyamatban minden változatlan, továbbá a producer, Eric Ratz, valamint a mondanivaló (buli, csajok, szokásos) is. Mibe kapaszkodhat ilyenkor a cikkíró?

Változott a felállás, vagy van valami botrány a zenekar körül? Nincs. Amúgy sem nagyon szeretjük a bulváros kontentet itt a Rockstation-nél, ami pedig a banda felállását illeti, 2013 óta stabil, köszönik, jól megvannak, láthatóan összeszokott a power trió.

Érdekes a borító? Nem. A lemezen ráadásul nincs Leo Rising című dal. Annyit kiderítettem, hogy Danko csillagjegye oroszlán, amit bátorsággal, karizmával szokás összekapcsolni, de a sajtóanyag ki sem tér erre, feltételezem, hogy csak egy jól csengő cím, semmi más.

Érdemes elmélyedni a dalszövegek mondanivalójában? Na ne vicceljünk már! Minden nap szombat este van / szerezd meg, amit akarsz / én hangosan szeretem / nem tudok leállni, et cetera…

Van legalább valami kollab vagy vendégzenész? Szerencsére igen. A Diamond in the Rough című dalban Marty Friedman (ex-Megadeth) szólózik egy rövidet. Marty érdekes partner, nem is szokott boldog-boldogtalannal összeállni. Ráadásul a dal is jó lett.

No és írnak valami érdekeset a sajtóanyagban? Hálistennek erre is igen a válasz. Már eleve jól megírt, laza stílusú, (ön-)ironikus a közlemény szövege, látszik, hogy élő ember dolgozott rajta, nem valami AI-vezérelt bullshit generátor. Ezenfelül még a főnök is mondott érdekeseket, ezekből alkalmasint meg is villantok párat. Magáról a lemezről ezt találta mondani:

Semmi sallang, csak „hús krumplival” jellegű muzsika, aminek az a célja, hogy elégedett mosolyt csaljon az arcotokra.

A lemez elejére szerkesztett négy dal még ehhez képest is izmos, szinte meg kell kapaszkodni a hallgatásuk közben. A What You Need egy himnuszos-középtempós Danko-sztenderd. Annyira in medias res csapnak bele, hogy konkrétan a refrénnel kezdődik; nem éppen a Nightwish-től tanulták a dalszerkesztés fogásait, hehe. Ezt követi a már említett Diamond in the Rough, amiben ugyan van egy kis virga a végén, de alig pár másodperces. Csak azért, mert meghívtunk egy gitárhőst vendégszerepelni, még nem fogjuk átírni a punk rock fél évszázados szabályait – gondolhatták. Hármas sorszámmal érkezik a partihimnusz Everyday Is Saturday Night, majd az aktuális kedvencem, az I Love It Louder. Ez utóbbi olyan, mint egy zenei „három évszak” pizza: a könnyen kimutatható hatásai a Sex Pistols, az AC/DC és a Dropkick Murphys, ebben a sorrendben, miközben a signature szósz nyilván egyedi. Parádés egy dal!

Számomra az a Danko Jones varázsa, hogy úgy tud szórakoztató és (értsd jól) primkó lenni, hogy közben semmi kínos nincs benne. Nem is olyan könnyű ám ez: nem akkor van baj, ha egy zenekar a színtiszta szórakoztatásra esküszik fel és a komoly mondanivalót meghagyja másoknak, hanem akkor, ha mindez aránytévesztéssel párosul. Például ha az imázs a jó dalok hiányát hivatott kompenzálni. Ez a banda viszont egyszerre menő és autentikus. Olyanok, mint a prágai villamos: nyomulnak előre és senki kedvéért nem lassítanak. A lendület mellett a harapós hangzás tűnik fel, különösen a gitár, pedig ugye csak egy van belőle. Erre is van magyarázat:

Megvan, milyen hangot adnak ki a srácok léggitározás közben? Továbbra is ez az a hang, amit minden lemezünkön hallani szeretnénk. Ha sikerül közel kerülni hozzá, akkor megjelenhet a lemez.

Ha te is dzsi-dzsi-dzsiznél egyet gyakorlásképpen, javaslom az I Can’t Stop bevezető riffjét, ami már haladó szint a műfajban megszokotthoz képest. A dal hallgatása közben az Offspring neve is beugrott, ami nálam elismerésnek számít. A végére szerkesztett Too Slick For Love (ez sem egy filozofikus dalcím) a táncos jellegével tűnik ki, és ahogyan az intrót sem vitték túlzásba, a lemez vége is csak úgy elérkezik, lehet is egyből újraindítani.

A Leo Rising erejét mutatja, hogy nincs olyan dal, amit jó szívvel le tudnék hagyni róla, miközben legalább hatot meg tudnék nevezni, ami alkalmas kislemeznek, vagy megvan benne a slágerpotenciál. Annyira jól éreztem magam a hallgatása közben, hogy egyszerűen méltatlan volna kikockázni és részleteiben elemezni. Aki ismeri őket, tudja, hogy energikus, pozitív szemléletű zenét várhat a kanadaiaktól, és az itt bemutatott 11 dal sem ajánl mást. Ha a két elődjéhez hasonlítom, annyi a különbség, hogy mintha még feljebb tekerték volna az összes potmétert. Mindegyik dal lendületesen húz, a riffek még jobban harapnak, és a hangzás is súlyosabb lett: ahhoz képest, hogy alapvetően hard rock-punk rock a gyerek neve, a hangkép sokkal masszívabb. Talán ennek is köszönhető, hogy a hallgatása intenzív élmény, a Leo Rising betölti a teret, minden értelemben. Képes rá, hogy kikapcsoljon, de azt felejtsd el, hogy majd olvasgatsz vagy dolgozol mellette.

A pontszám erős négyes, és ha lenne egy igazán kiugró sláger, mint mondjuk a Guess Who’s Back volt az előző lemezen, akkor még egy felet rádobnék. De így is remek album lett a Leo Rising, elképzelhetetlennek tartom, hogy bárki csalódottan hagyná félbe. Az meg csak nem akkora probléma, hogy most nehezebben lehet megkülönböztetni a dalokat, nem?