Manapság bőven elég ráállni a kétévenkénti lemezkiadásra. A Battle Beast is így tett, 2011 óta ez a harmadik lemeze a még idén is csak hétéves zenekarnak. A Csataszörny egyedisége – ha egyáltalán annak számít manapság – a női énekben keresendő. Három lemez, két énekes, egy irány. Jóféle?
A hiperdallamos zenék felé (kevés kivétellel) mindig kis tartózkodással közeledtem, mert a szigorú bőrcucc – szegecs – nagyterpesz szentháromság riasztóan hatott rám. Viszont itt nem a metal hőskorából visszamaradt ősveteránok nyomják a hithű sárkányöléshez való soundtracket, hanem egy fiatalokból álló, a bőrt inkább néha farmerra cserélő hatos. Persze ez nem azt jelenti, hogy a dalszövegek nem lennének a stílushoz igazítva, hiszen elég csak megnézni a dalok címeit és máris látható, hogy a jó öreg „hevimetál” tematika marad.
Ez persze önkéntelenül is adja a zeneírás mikéntjét is, de be kell vallani: a fiatalos lendület egy olyan frissítő pofont ad az egész korongnak, hogy jólesik hallgatni. Érezni, hogy a srácok urai a hangszereknek, tisztelettudóan, de újító szellemben nyúlnak hozzá a hangszereikhez, nótáikhoz. És persze Noora Louhimo sem utolsó énekes. Néhol olyan magasakat csikar ki magából olyan egyszerűen, hogy csak kamillázok – ha ezt élőben is tudja hozni, akkor le a kalappal. Sőt, hozok még és azokat is leveszem!
Szégyen, nem szégyen, megszerettem ezt a zenekart. Nekik elhiszem, hogy ezt így tényleg komolyan, de szívből csinálják és egy izzadságmentes, profizmustól lüktető, de nem (feltétlenül) sablonos koronggal ajándékozták meg a rajongóikat a finnek. Nem is nehéz úgy, hogy a hangszeresek már az elejétől fogva változatlan felállásban tolják, szégyen is volna, ha ez idő alatt nem szoktak volna össze. Megidéznek mindent a stíluson belül egészen a ’80-as évektől napjainkig, mindezt nagyon egészséges arányban.
Az egész lemezről lesüt, hogy vagy ők, vagy a háttérstáb, vagy valaki, de nagyon értenek ahhoz, hogy mikor mi kell egy albumra. Van itt tempós (Madness, Speed and Danger) és galoppozós dal (Lionheart), himnikus nóta (Unholy Savior – itt nem kis korai Nightwish ízt is felfedezni vélek, de hát miért ne követnék a honfitársaikat, ha már adott a lehetőség, nem?), könnyedebb, mondhatni bulizós szám (I Want the World... and Everything in it), de a ballada (Sea of Dreams, Touch in the Night, utóbbi masszív ’80-as évek ízzel) és az instru szösszenet (Hero’s Quest) sem maradhat le. És végig olyan fülbemászó dallamokkal, hogy tényleg csak lesek. Jön is az érzés, hogy nekilóduljak, leölni egy-két sárkányt, vagy valamit. Aztán rájövök, hogy hideg van még ezekhez a hülyeségekhez, inkább berakom újra a korongot.
Ha negatívumot kell mondanom, akkor talán a stílushoz való feltétlen hűséget említeném, de ez a fent említett pozitívumok mellett annyira nem is zavaró. A lemez hosszával sincs baj, pont eltalálták, hogy mennyit bír el az egyszeri hallgató, 11 dal került a CD-re háromnegyed óra hosszban, a limitált kiadás pedig egy bónusz tracket tartogat (Push it to the Limit).
Összegezve? Elő a léggitárt és hadd szóljon! És az elején feltett kérdésre válaszolva: igen, jóféle. És magamat ismerve, ezen én lepődtem meg a legjobban.
De hogy ne csak én beszéljek, a zenekar is jól megmondja, hogy melyik szám milyen. Érdemes megnézni, lesüt, hogy milyen „komoly” zenészek! A csapat január 25-én a Sabaton és a Delain társaságában a PECSA-ban játszik.
