A Graveyard történelme könnyen áttekinthető, hiszen 8 éve adták ki első, saját névre keresztelt, egészen parádés lemezüket, majd 4 évre rá a Hisingen Blues-t, ami azt hiszem az etalon. 2012-ben jött a felemás Lights Out, amiről sikerült elég lesújtó kritikát írnom, azonban később beérett az anyag, és ma már egészen másként tekintek rá, hiszen a 20/20, a Seven Seven, vagy a Fool In The End azóta igencsak a szívemhez nőttek. A kislemez mánia úgy tűnik Graveyardéknál nem divat, hiszen csak egy 2009-es, az Ancestors-szal közös split anyag bővíti a repertoárt, így kímélve a rajongók pénztárcáját. A Lights Out óta a zenekar igencsak nagyra nőtt. Amellett, hogy tagadhatatlanul ők a jelenlegi felhozatal legfigyelemreméltóbb, legfelkapottabb bandája, és az általuk képviselt psych/blues/rock vonalának reprezentánsai, egyáltalán nem tévedhetetlenek.

Ezt ismerhette fel az alapító tag, Rikard Edlund is, aki tavaly fogta a sátorfáját, és a csúcson lévő zenekart faképnél hagyva, más meló után nézett. Így jóformán Joakim Nilsson maradt az egyedüli dalszerző, aki kisebb hibáktól eltekintve remekül teljesítette az elvárásokat.

Rögtön az elején megemlítem az Exit '97, a Far Too Close, és a Too Much Is Not Enough című nótákat, amiket egyszerűen nem vesz be a belem. Főleg utóbbi az, ami fényévekre esik attól, ami számomra egy Graveyard szintű zenekartól elfogadható. Ez az erősen bluesos, női kórussal megtámogatott nóta az iskolapéldája a korlátlan lehetőségek téves értelmezésének, de lehet ezen véleményemmel egyedül vagyok. Viszont nagyon erősen indul az Innocence and Decadence! A Magnetic Shunk ott kezdi, ahol a Lights Out befejezi. Energikus, friss, pörgős. A The Apple and The Tree, ami kedvcsinálóként már hónapok óta ismert, szintén erős. A From a Hole in the Wall pedig formabontó, old school Entombed dübörgéssel a középrészen, majd folytatásként az überlaza Cause & Defect. Nagyon kiegyensúlyozott az egész lemez, első, második, sokadik nekifutásra is tökéletes atmoszférát teremt, szinte bármilyen hangulatban elő lehet venni.

Míg a Witchcraft legsikeresebb lemeze után földbe állt, az Imperial State Electric más vonalat visz, a Horizont sosem lesz a sok informatikus/hipszter kedvence, addig a Graveyard lassan zászlaja alá hajtja az összes kontinenst, és töretlenül menetel előre. Azt írtam, hogy nem tévedhetetlenek, ez alatt a túlzásba vitt balladázást értettem. Utálom a balladákat! Egy amúgy lendületes, és összeszedett lemezt tagol teljesen ketté, az unalomfaktort pedig nem is lehetne tovább fokozni. A Graveyard számomra az egyik legnagyobb kedvenc a 2000-es évek óta megismert zenekarok közül, de akárcsak a Lights Out, ez is bőven hagy hiányérzetet, arról nem is beszélve, hogy a self titled/Hisingen Blues lemezt meg sem közelítik azóta sem, így erre sem kap maximális pontszámot, sőt, az év végi tízes listán sem hiszem, hogy szerepelni fog. Kár érte. Ettől még remegve várom a november 9-ét, hogy lássam őket élőben, mert az eddig kimaradt! (3,5/5)