Néhány hónappal ezelőtt, tavaly ősszel, amikor az új W.A.S.P. lemez (Golgotha) néhányszor pörgött nálam, mert pöcsös korom óta szeretem a túldimenzionált zenéjüket, akkor folyamatosan az a mondás járt a fejemben, hogy “egy szerszámmal csak egyfélét lehet csinálni”. Tök mindegy, hogy mennyire öregszik bele mondjuk Blackie Lawless az egész metalba, akármikor nekiáll zenét írni, az egyfajta lesz és azt nagyjából mindig ugyanolyan jó lesz hallgatni. De hogy mi a bánat köze van egymáshoz a W.A.S.P-nek és a Killswitch Engage-nek?

Nagyjából nyilván semmi, kivéve az azt érzést az új lemez, az Incarnate hallgatása közben elindul bennem: minden KSE lemez majdnem ugyanúgy szól, kiszámítható és betonbiztos. Biztos, hogy be fog jönni és lássuk be ez azért nagy fegyvertény. Nálam a KSE az kicsiben, ami másnak az AC/DC. Ezerszer hallott riffek és kiállások, de mégsem unalmas és ezredszer is nagyon ütnek. Szóval lássuk az új lemezt, ami az egész jól sikerült Disarm the Descent lemezt követi három évvel és ez is a 2013-as lemezen visszatért Jesse Leach hangjával dörren meg.

A lemez tehát - amiben semmi meglepetés nincs - tipikus és vegytiszta KSE recept alapján készült. Mondhatnánk, hogy biztonsági játék és talán igaz is, de ez a lemez szerintem a rajongóknak szól, akik így is szeretni fogják ezt a lemezt, aki eddig meg nem hallgatott KSE-et, nem emiatt tér meg. Nem törekszik a rajongótábor agresszív bővítésére, arra más nincs is szükség.
Ahogy arra sem, hogy egy KSE lemezbe beletegyünk ötvenvalahány percet, mert ebből a stílusból szerintem az kicsit túl van a befogadható határon. Néhány dalt simán csak ki kellett volna hagyni, és itt-ott soknak éreztem a death-es hörgetéseket, talán azt lehetett volna kevesebbre venni.
Ellenben ezen a lemezen is vannak olyan dalok (hál’istennek), melyeknek már most bérelt helyük van egy későbbi besztof lemezen. Ezek tényleg nagyon eltalált és kegyetlen nóták. Mindenképpen illik hangosan üvölteni a még hangosabb lejátszó mellett - néha eszetlen hülyén nézhettem ki a kocsiban emiatt… A legelőbb bedobott Hate By Design az egyik legjobb dal a lemezen, de emellett Cut Me Loose, Quiet Distress vagy az It Falls On Me is méregerős nóták, ezek a szerzemények adják meg a lemez gerincét és az ívét.
A többi nagy részben is hozza a kötelező és élvezhető metalcore szintet, de nem annyira kiemelkedőek, rengeteg hasonló KSE dalt hallották már az másfél évtized alatt.

Szóval van néhány igazán nagyon jó pillanata a lemeznek, amiért érdemes előszedni időről időre, de talán a Killswitch Engage iráni ultimate lelkesedésem mondatja velem ezt. Egy másik hasonszőrű ‘core banda x+1-edik ugyanolyan hangzású lemezét inkább már kidobtam volna a lejátszóból.
Biztonsági kör volt ez jó pillanatokkal és sok tipikusan ismerős KSE dalokkal és panelekkel. Nekem nem fájó ez az önismétlésbe hajló ragaszkodás az általuk lerakott alapokhoz, de simán el tudom képzelni, hogy ez ma már valakinek kevés.

(4/5)