Múlt év nyarán bombaként robbant a hír, hogy a Sabaton The Last Stand címmel megjelenő új nagylemezével és egyben az eddigi legnagyobb szabású turnéjával Budapestre is ellátogat. A harci szellemet nagyban erősítette az a tény, hogy a Sabaton mellett a Twilight Force kalandorai és az Accept páncélos hadereje is csatasorba rendeződött.
Még el sem oszlott a porfelhő, a rajongok összehangolt offenzívát indítottak a jegyek birtoklása érdekében, melynek következtében a szervezőknek pár hónap elteltével komoly stratégiaváltással kellett szembenézniük.
Az eredetileg a Barba Negra Music Club-ba meghirdetett márciusi ütközet három hónappal az első lövés előtt kinőtte a csatateret. A Hammer Concerts és a Barba Negra legénysége a zenekarral együttműködve, vált vállvetve küzdött azért, hogy végül nagyobb helyszínen kerülhessen megrendezésre az esemény. A kijelölt hadszíntér végül HUNGEXPO B pavilonja lett.
Nem titkolom, jómagam azok táborát erősítem, akik nem a svéd hadurak hívásának engedve vágtak neki az esős útnak, jóval jelentősebb vonzerőt jelentett számomra a germán metálistenek színpadra lépése.
…Hideg, zajos, be is ázik itt-ott…de legalább a miénk…
A újraértelmezett helyszínválasztással kapcsolatban erősen megoszlottak a vélemények, ám lássuk be, bármennyire szomorú, attól még igaz, hogy a szabadtéri szezonon kívül a klubszintet már meghaladó, de még nem stadionméretet igénylő eseményekre Budapesten jelen pillanatban egészen egyszerűen nincs minden igényt maximálisan kielégítő alternatíva.
Ennek figyelembevételével a Hungexpo egy jó választás, hisz a jelentős létszám ellenére is sikerült elkerülni a tömegnyomort, a méregdrága büfé és ruhatár is viszonylag gyorsan pörgött, a színpad is szinte mindenhonnan jól belátható volt, és végül, de nem utolsó sorban, a kezdeti aggodalmak ellenére a közlekedéssel sem volt gond..
A korai nyitás ellenére igyekeztem időben érkezni, ám ahogy az lenni szokott, „ember tervez…”. Érkezésemkor a Twilight Force már nagyban nyomta az első rohamot, én pedig erősen elkezdtem attól tartani, hogy előzetes félelmein beigazolódni látszanak. A terem nyirkos volt és hideg, a sör drága, a hatalmas fémdoboz, pedig zengett, mint a rosseb, így kezdtem aggódni. A zenekar a gyenge megszólalás és nem éppen eltalált színpadi fények ellenére is lelkesen tolta a leginkább Gamma Ray / Rhapsody ihletésűnek ható „Adventure metal” muzsikát, élükön egy jelentős hangterjedelemmel dolgozó, lelkes frontemberrel, Chrileonnal. Ám ebből az egyébként igen látványos és szórakoztató – szerepjáték fanok számára erősen ajánlott - produkcióból a körülmények miatt sajnos nem sok maradt meg, de legalább az Accept várva várt színpadra lépése előtt volt alkalmam feltérképezni a helyet az igazi ostrom előtt.
Az változatos összetételű közönség a vártnak megfelelően igen szép számmal gyülekezett, és a gyors terepszemle alatt örömmel nyugtáztam, hogy minden korosztály képviselői megjelentek, sőt kisebb túlzással életkor szerint is tagolhattuk volna a táborokat. Nem okozott túl nagy meglepetést, hogy az Accept csapatát favorizálók csoportját inkább a harminc felettiek alkották, míg a Sabaton híveit többnyire a tizenévestől a kora harmincasig terjedő korosztály képviselői reprezentálták, ám kétségtelenül jól megfért a két tábor egymás mellett.
A nyitány előtt sikerült megtalálnunk a számunkra ideális helyet, viszonylag elől a színpad rendezői jobb szélénél, majd következett a döbbenet. Az Accept minden túlzás nélkül, az első pillanattól kezdve hibátlanul szólt. Nyilván egy évezredes rutinnal bíró harcost állítottak a keverők mögé, de úgy érzem, a körülmények ismeretében jogosan mondhatom, hogy emberfelettit alkotott. Ennyire jól eltalált dob sounddal nagyon ritkán találkozik még a rutinos róka is, nem csoda hát, ha elragadott a hév.
Már a nyitó Blind Rage lemezről hozott Stampede alatt kiderült, hogy itt bizony pillanatok alatt le fogják csavarni a fejünket, hogy aztán a rövidre fogott, ám brutális erejű offenzíva alatt dalonként szegecselhessék vissza a helyére. Mark Tornillo már a 2010-es visszatérő Blood of the Nations Accept korongon bebizonyította, hogy méltó utódja a jellegzetes orgánumú Udo Dirkschneidernek, sőt a sorban következő Stalingrad lemezen nyújtott teljesítményével az én szememben bizonyos tekintetben felül is múlja legendás elődjét. Nem csoda hát, hogy az említett lemez címadó tételénél végképp elszabadult az őrület. Mark mellett természetesen Wolf Hoffmann gitáros vezényelte a Heavy Metal ünnepet. Hihetetlen, hogy ez a kopasz fazon 57 évesen, több mint 40 év után ekkora vehemenciával és nem utolsó sorban utánozhatatlan arckifejezéssel veti bele magát a zenélésbe. Egy perc üresjáratot nem hagyott magának. Már azért megéri jegyet váltani egy koncertjükre, hogy az ember ilyen kaliberű élő legendát, legendákat láthasson a színpadon, hihetetlen élmény, de térjünk vissza a dalokra.
A rövid műsoridő ellenére is egy igen komoly esszenciát kaptunk, bár négy évtized legjobbjait lehetetlen beletuszkolni tíz dalba. A koncert második fele, azaz a Princess of the Dawn - Fast as a Shark, az épp szombaton 32 esztendős alapvetés lemez címadója a Metal Heart - Teutonic Terror - Balls to the Wall ötös szó szerint a földbe döngölt. Nagyjából huszonöt évnyi, Accepthez köthető emlékem zúdult a nyakamba. Hihetetlen hogy végre láthattam Őket, és egyben hihetetlen, hogy élőben csak most először. Újabb név került le a bakancslistáról, és még akkor éjjel újabb ereklye került a mellényemre a mörcs pultból. Számomra eddig az év legjobb koncertjét hozták. És hol volt még az est vége…
Be kell vallanom, hogy komoly fenntartásaim voltak a Sabatont illetően. Egészen egyszerűen képtelen voltam megérteni, hogy mi ez az Őket körülvevő hatalmas őrület. Ezzel együtt, vagy talán éppen ezért, baromi kíváncsi voltam rájuk. Ráadásul rengetegen mondták már, hogy tegyem félre, amit lemezen hallottam, legalább egyszer látnom kell a zenekart élőben. De lássuk be, nem lehet minden jelenlévő elvakult fanatikus, mindig szükség van a talán meggyőzhető szkeptikusokra is.
Nos, én kérek elnézést! Nem hittem volna, hogy élőben meggyőz a Sabaton, és mégis.
Továbbra is tartom, hogy vannak náluk jóval jobb metal zenekarok, de a koncepciójuk hibátlanul működik. Amióta metal a metal, a pirotechnikának, a fényeknek és egyéb vizuális színpadi elemeknek jelentős szerepe van. Hát ebben a tekintetben a Sabaton igen magasra tette a mércét. A színpadon eldurrantott petárdák és kilőtt lángcsóvák mennyisége felveszi a versenyt még a Rammstein legendás pirotechnikai mutatványaival is, a „működő” gépágyús díszlet pedig egészen egyszerűen zseniális. Egy Sabaton koncert szinte már olyan, mint egy történelmi korokon átívelő háborús musical Joakim Brodén főszereplésével. Hősünk fő erénye, hogy a maga kissé túlvezérelt stílusával együtt is hihetetlenül jól kommunikál a közönségével, és bár megjelenésében és erősen Lugosi Bélát idéző Drakula akcentusával, sokkal inkább emlékeztet egy a Village People soraiba illő katona karakterre, mint sem egy ízig-vérig metal zenekar frontemberére, kegyetlen jól hozza a szerepét. Az egész Sabaton jelenség, úgy ahogy van, jól működik élőben, és ez már a hangulatalapozó gyanánt bejátszott In the Army Now-nál kiderült, majd The March to War nyitány után robbanó Ghost Division ütemére elindult az ostrom, amit egy jelentős spártai erődemonstráció követett.
Az első perctől az utolsóig élt a show. Minden ellőtt patron, minden mozi minőségű átkötő videó tökéletesen funkcionált, a közönség pedig teljes önkívületben hullámzott, üvöltött, tapsolt és így tovább. A teljesség igénye nélkül kiemelve pár dalt a Blood of Bannockburn elmesélte nekünk a skót hős, William Wallace történetét, majd sokak legnagyobb örömére felvonultak a svéd pogányok, aztán a The Last Stand és a The Lost Battalion adott némi betekintést a két világháborúba. A végére, hogy a szamurájok se maradjanak ki a szórásból, a ráadás blokkban a Shiroyama vitt minket a szovjet frontnál is jóval keletebbre.
És bár az Accept által felvezetett mesteri hangzást sajnos nem sikerült megtartani, a Sabaton hibátlan, ráadásokkal együtt 17 számos hatalmas koncerttel örvendeztette meg pálinkakedvelő rajongóit. Minden zenész - beleértve a Magyarországon most bemutatkozó új gitárost, Tommy (bizonyám, a ReinXeed / Swedish Hitz Goes Metal arc) is - remekül teljesített. A Sabaton jött látott és (meg)győzött.
És így a végére egy Joakim megjegyzés miatt nyitott kérdést tisztázva: A dobos Hannes Van Dahl és Floor Jansen (Nightwish énekesnő) „Sabaton bébije” a koncert napján – és jelen sorok gépelésének pillanatában - még nem született meg, ám bármely pillanatban megérkezhet. Ezúton is sok boldogságot kívánok a családnak!
FOTÓK: RÉTI ZSOLT.
