Évek óta azon voltam, hogy végigzajongok egy hosszú hétvégét a festői Mátrában, és idén végre megvalósult a terv. A Fekete Zaj zenei felhozatalának előnyeit minden alkalommal kifejtjük, ahogy azt is, érdemes a különböző koncerthelyszínek között ingázni. Mert ha nem is ismeri az ember a fellépők egy részét, jó eséllyel fedezhet fel új kedvenceket magának.
Ugyanakkor (legalábbis amennyire emlékszem) eddig sose hangsúlyoztuk kellően az egyéb események változatosságát. Ezek az úgynevezett OFF programok szintén fontos ismérvei a fesztiválnak. Rendkívül hasznosak, informatívak, ezért éppúgy tudnak tartalmat adni és feltöltődést nyújtani, mint a fellépő zenekarok. Ami engem illet, a Budapest Bike Maffia standján roppant szórakoztató kocsmakvízen vettem részt, meghallgattam az Eszkuláp Állatvédő Egyesület képviselőinek előadását; a Kacsatónián láttam Anamaria Bagarić The World Tethers elnevezésű táncbemutatóját és ott voltam a Csala Berci által moderált Music360 beszélgetésen; az infoponton varjút simogattam, satöbbi, satöbbi. Emellett a szervezők gondoltak a művészetek, a jófajta borok, sörök, sőt teák kedvelőire is, na meg a gyermekekre. A tárgyi kincsekre (értsd: pólókra és egyéb ruhadarabokra) vadászóknak több napon is nyitva állt a ChariTIXA, és hát egy sötétedés utáni tóparti séta a kilátó felé a VHK installációi, illetve Horzsa Zsuzsanna Az éjszaka őrzői című kiállításának darabjai között – na, az végképp mindent megért!
Innentől át is térhetünk a zenei élményekre. Az első napon csak késő délután pezsdült fel az élet – ez így is van rendjén, legyen elég ideje a napközben érkezőknek elfoglalni a szállást vagy berendezkedni a kempingben –, ám eseménytelennek ezzel együtt sem volt titulálható a csütörtök. Az alternatív / atmoszférikus / poszt rock jegyében startolt számomra a koncertek sora. A sepsiszentgyörgyi Raklap a maga szertelenségében is abszolút szerethető. A zárószám tíz percet meghaladó terjedelme némileg túlzásnak tűnt, de ennek a felépítésével sem volt gondom. A végén a hangszeres szekció teljes “megmenését” kiváltképp hatásosnak találtam. A SONYA itt már bejáratott névnek számít, magam is találkoztam velük a Sástó mellett, és az énekesnő illően meg is köszönte, hogy ismét meghívást kaptak. A tavasszal elindított háromrészes live session sorozatukból elhangzott az eddig ismert Side of You, illetve Azt remélem (első magyar nyelvű szerzeményük), ezeket élőben most hallottam először.
Közvetlenül utánuk a kaliforniai Sleepytime Gorilla Museum különleges hangszerekkel teli, beöltözős performansza felkészületlenül ért, ám az audiovizuális csomag igen mély benyomást tett rám. Ha Bartók Béla ma élő, a népzene mellett a kísérletezős, sőt extrém irányzatokra is fogékony alkotó lenne, alighanem valami ehhez hasonlót hozna létre. Carla Kihlstedt hegedűs-vokalista hivatkozott is rá mint egyik fő hatására, magyar felmenői mellett. A nem kevésbé képtelen nevű NANANA – de hát ez (poszt) punk, kérem szépen!.. – nálam a legutóbbi Téli Zajon már bizonyított, és az Osztálykirándulás Színpadot is fölényesen uralta, elsősorban persze a lebegős dallamokért felelős Timári Lotti énekesnő.
New York jelenkori avantgarde black / death metal élcsapata, az arany-fekete színű kösztümökben és maszkokban pompázó Imperial Triumphant éjfélkor lépett a főszínpadra (aka Fanyűvő). Nyugtalanító, nyomasztó, s ennélfogva érzékletes muzikális lenyomatát adták a hektikus nagyvárosi életnek – 2025-ös Goldstar albumuk anyagára alapozva –, főképp a “Nagy Almához” kapcsolódó háttérvetítéssel együtt.
OFF programokban a pénteki kint tartózkodásom bővelkedett leginkább, de azért zenére is jutott idő. Indításként a BIPØLARIS komplex, tömény hardcore / thrash elegyére, amelyben a dalok Németh “Soma” Attila monológjaival egészültek ki. A frontember a közelmúltban elhunyt kulturális ikonjainkról is megemlékezett. A hazai indie / alter vonulat kiválósága, a nemetközi sikereket is jegyző Sexepil évek óta nem mutat aktivitást, az idei Zajra viszont sikerült összerántani az immár harminc esztendős Sugar for the Soul albumot rögzítő tagságot a holland Mick Ness énekessel (valamint a Heaven Street Sevenből is ismert Ábrahám Zsolt gitárossal), és a kerek évforduló alkalmából ez az anyag került terítékre, plusz a régebbi időkből a záró Angel. A csapat pályája annak idején éppen a Sugar for the Soullal tetőzött, ám sajnos röviddel utána meg is tört. Pedig korának több mint korrekt lenyomata az anyag, ráadásul a két hathúrossal néhol az akkori Seattle-t is megidézték. Időutazásként is fel lehetett fogni ezt a röpke órát, a nóták azonban mára sem vesztették érvényüket. Bevallom, a Stone Soberről eddig nem volt tudomásom, és a fiú-lány felállású budapesti duó – a fiatalember gitározik, a hölgy dobol, mindketten énekelnek – életvidám, lendületes garázs-rockja komolyan meglepett. A produkció méreteihez legjobban passzoló Delta színpadon játszottak, de mire ezeket a sorokat olvassátok, már egy Szigetes (!) fellépést is abszolváltak, úgyhogy ne legyen kétségünk, bárhol megállják a helyüket. És a kora esti időponthoz képest kifejezetten sok zajongó nézte őket.
Amíg Grandpierre Attila a világot jelentő deszkákon áll, addig a Vágtázó Halottkémek is létezni fog, mert léteznie kell. Ez ilyen egyszerű. Velük kapcsolatban alighanem a legelcsépeltebb közhely kijelenteni, hogy sámáni rituáléval felérő fellépéseik célja a Világegyetemmel való egyesülés (úgy a zenekar, mint a közönség oldaláról), mindenesetre az eddig látott VHK koncerteket így éltem meg, s a mostani alkalom sem volt kivétel. Azért hadd hangsúlyozzam, hogy a kilátóhoz vezető erdei ösvény mellett kiállított díszletek a formáció fél évszázados fennállása alkalmából készültek. Azt pedig, hogy a Fanyűvő előtti placc csordultig megtelt Grandpierre-ékre, talán mondanom sem kell.
A finn Oranssi Pazuzu szintén révületben tartotta a népet, csak másfélében. Az összhatást, ha egyetlen szóval kellene összegezni, a disszonancia jellemzi. Vagy, ha úgy tetszik, a káosz, amelybe Korjak dobjátéka hoz egyfajta rendszert. Pszichedelia és elektronika vegyül náluk black metallal, és amilyen ínyencségnek tűnik ez így olvasva, annyira nehéz ráhangolódni és befogadni, viszont ide a különleges, egyedi élmények miatt járunk. Persze ezután nem lehet akármit meghallgatni, főleg egy sűrű nap végén, ezért a pénteki parti számomra ezzel ért véget.
Folyt. köv.
Fotók: Fekete Zaj, Bands Through The Lens & Varga László, RockStation
