Belegondolni is erős, hogy 2018-ig kellett várni, hogy élőben Magyarországon láthassuk a Fu Manchu-t. Bő két és fél éve már nagyon közel voltak ehhez, végül elmaradt a koncertjük. A pótlás meg most az új lemezük, a Clone of the Universe megturnéztatása okán jött. Előzetesen –még az album meghallgatása előtt- nem feltétlen repdestem az örömtől. Mert ugye egy olyan legendás zenekarról van szó, aki két teljes érékű koncertet is adhatna, az életművük alapján, és ebbe a hangsúlyt az új dolgaikra helyezni… rizikós is lehet. Viszont személy szerint nagyon megkedveltem az új dalokat, szóval előreborítékolható volt, hogy nagy csalódás nem lesz az estén.
Nehéz dolga van bárkinek, aki valami hasonló zenekart keresne a honi közegben, aki beillik a Fu Manchu elé. A Haw esetében azt éreztem, hogy van egy szűk metszéspont, ahol akár még hasonlóságokat is fel lehet fedezni. Az új dalaikat hallva viszont pont azt éreztem, hogy a széles terpeszes, bólogatós, ízes-riffes dolgoktól távolodnak.
Ennek ellenére nem volt hiba a koncertjükkel. Dinamikusan és pontosan játszottak, leginkább a Soundtrack of Our Friendship időszakból (volt pl. 7 Crows There, Your Name), koncert közben pedig elég szép tömeg gyűlt össze. Valamivel több, mint fél órában meg egy elég jó bemelegítést hoztak össze.
A Fu Manchu egyike a bakancslistás zenekaroknak, akiket az életben egyszer el kell csípni. Legalább is nekem mindenképp azok voltak. Mondom ezt úgy, hogy azért volt jó pár év, amikor jegeltettem az újrahallgatásokat, és volt pár újabb lemez, amit egy szám után már ki is kapcsoltam. Szóval nem annyira volt a koncert előtt az „alig férek a bőrömbe” fíling, és ezen nem annyira segített a telt ház ténye sem. Az intró után megdörrent az Eatin’ Dust, és már lehetett tudni, hogy nem a finomkodásról fog szólni az este.
Az új album címadóját vették elő a folytatásban, és azt kell hogy mondjam, hogy működött az egész, és a közönség sem igazán kezdett cipőbambulásba. Főleg nem ezután, mert lenyomtak egy olyan blokkot, amit korábban simán zárásnak, vagy zárás és ráadásnak tudtam volna elképzelni. California Crossing, Weird Beard (spoiler a koncert előtti Scott Hill interjúból: ezúttal nem a kislánya előadásában), és ezek után meg egy Evil Eye, Mongoose. Ekkor azért kicsit elbizonytalanodtam, hogy egy ilyen vaskos blokk után lehet-e még fokozni a hangulatot. Ezen volt eléggé a Fu Manchu, Scott Hill folyamatosan köszönetet mondott a közönségnek a számok között, számok közben pedig a másik gitárossal, Bob Balch-csal úgy zúzott, mintha még mindig kora húszas éveiben járó punk rockerek lennének.
Ezután előkaptak még két dalt az új lemezről. Az( I’ve Been) Hexed és a Nowhere Left to Hide egyaránt jól passzoltak bele az estébe, és remekül készítették elő a terepet a King Of the Road-nak. Valami ott el lett kapva, de az igazi kémiai reakció és gátszakadás a záró Il Mostro Atomico alkalmával jött. 18 perces dalról beszélünk. De milyen 18 perc volt ez! Teljesen magával ragadott ez a monstrum, amiben minden részében benne volt az igazi reptetős/betépett/döngölős/seggrázós stoner atyaúristenség esszencia. Ekkor azért biztossá vált számomra, hogy a Fu Manchu-ra érdemes jelen időben gondolni, mintsem, arra a zenekarra, aki megírta az Evil Eye-t, vagy a California Crossingot.
A ráadásra még jött egy Boogie Van (a ’kérjetek egy számot’ felhívás nem annyira jött be, tekintve, hogy leginkább Evil Eye kiáltásokat lehetett hallani a leghangosabban), és aztán annyi, a villany felkapcsol, a tömeg megindul hazafelé, gyakran dünnyögve-dúdolgatják a setlist egyik riffjét. Nekem az Il Mostro Atomico maradt a fejemben még így másnap is, meg a tudat, hogy a Fu Manchu a korral talán még nemesedett is, mintsem, hogy a régi szép időket visszaidézve retró huszárkodjon. Élőben nagyon hatásosak voltak, és az egész este energikusan tolták a nem túl bonyolult, de annál inkább szívből jövő, ösztönös riffeiket.
FOTÓK: BAJCSI DÁVID, A38 Hajó. További képek ITT.
