Előre bocsátom, hogy én itt nem vagyok szakértő! Az Opeth munkásságát csak igen nagy vonalakban ismerem, így aztán tőlem összehasonlításokat a régi lemezekkel senki ne várjon. Persze azzal tisztában vagyok, hogy a svédek alapvetések, az európai rock-metal kultúra szerves részei, csakúgy, mint pályatársuk a Katatonia.

Az előbbiek miatt egy kicsit kalandozzunk vissza a múltba a metalnews.hu segítségével:

A zenekart David Isberg alapította 1990-ben, Stockholmban, sok más emberrel közösen, akik túl hamar hagyták ott a bandát a megalakulás után ahhoz, hogy egyáltalán érdemes lenne említést tenni róluk. Isberg barátja Mikael Åkerfeldt, hamarosan csatlakozott az Opeth-hez, miután saját bandája, az Eruption kezdett megfáradni. Åkerfeldt gitározott, David Isberg énekelt, de a csapat többi tagjával együtt az Opeth nem volt túl meggyőző.

David Isberg 1992 elején hagyta ott a bandát "zenei különbségekre" hivatkozva és mivel Mikael korábban már szerzett tapasztalatokat az Eruption-ben (melyet ő és Anders Nordin alapítottak), így ő lett az új énekes és azonnal elkezdtek dalokat írni Peter Lindgrennel.
Azután, hogy a Candlelight kiadó szerződést ajánlott nekik. Első lemezüket az 1994-es Orchid-ot Johan DeFarfalla segítségével rögzítették, aki végül állandó tag lett.

Az Opeth második albuma a Morningrise felvételei 1996. március-április hónapban zajlottak és később az év folyamán jelent meg a korong. Ismét Dan Swanö volt a hangmérnök és ezúttal a produkcióért is ő felelt. A lemez öt számot tartalmaz, mindegyik 10 perc fölötti játékidővel.

Harmadik lemezük az 1998-as My Arms Your Hearsee idején csatlakozott hozzájuk Martin Lopez dobos, aki a szintén svéd Amon Amarth-ot hagyta ott az Opeth kedvéért. A felállás elég sokáig játszott együtt.

A My Arms Your Hearse változást hozott a dalírásban. A Morningrise 10 perc fölötti epikus számai helyett a My Arms Your Hearse rövidebb dalokat tartalmaz, átlag 6-8 perc hosszan. Az album szövegileg koncept-lemez, sötétebb mint az előző alkotás, az akusztikus átkötések kevesebb szerephez jutnak. Mikael énekstílusa is jóval death metalosabb: mélyebb és fenyegetőbb.

A Peaceville gondozásában kiadott negyedik lemezük, az 1999-es Still Life egy újabb koncept-album, amelynek története lényegében egy Melinda nevű nő viszonzatlan szerelme körül forog. Visszatér a Morningrise-on hallott egyensúly a pőre akusztikus gitár és a death metal elemek között. Az album további kísérletek terepe a sötét death metal összetevők és a tiszta, akusztikus részek között feszülő dinamikával. A Still Life minden bizonnyal az legnagyobb mérföldkő az Opeth hangzás fejlődésében. 

2001-ben a KOCH Records adta ki a Blackwater Park című ötödik albumot, ami komoly szakmai és kereskedelmi sikert hozott Észak-Amerikában.
A következő évben megjelenő Deliverance szintén Steve Wilson és a KOCH Records segítségével készült el és felkerült a Billboard magazin Top100 Heatseeker listájára. A Deliverance az egyik legsúlyosabb Opeth anyag, helyenként a Morbid Angelt idéző bevezetőkkel. Az Opeth folytatta kísérletezéseit az ütemváltásokkal és a szinkópákkal, ami elsősorban a Deliverance nóta végén és a lemezzáró By The Pain I See In Others-ben érhető tetten. A Deliverance-szel párhuzamosan készült hetedik lemez, a Damnation egy vérbeli progresszív rock album, abszolút death metal jegyek nélküli, az 1970-es évek progresszív rockját felidéző alkotás. 2004-ben Lamentations címmel az Opeth megjelentette az előző évi, londoni Shepherd's Bush Empire-beli kétórás fellépésük videó anyagát dvd-n, majd 2005-ben megjelent a nyolcadik Ghost Reveries-t című albumuk.


Hát hosszú bevezetőnek ennyi. A Watershed tehát 3 év várakozás után jelenik meg, a felvételek a Fascination Street stúdióban, Örebro-ban készültek. A Watershed az első olyan Opeth studió kiadvány, ahol Mikael Åkerfeldt énekes, gitáros, Martin Mendez basszer és Per Wiberg billentyűs mellett Martin Axenrot dobost és Fredrik Åkesson gitárost hallhatjuk. A lemez borítóját most is Travis Smith készítette,

Én aki Katatonián edződtem talán könnyebben be tudom fogadni ezt a nagyon mélyszántású zenei közeget, de aki nem hallgatott soha ilyen zenéket, annak ez nem lesz egyszerű feladat. Amíg a Katatonia azonban, ma már igen keveset használ a régi black-death gyökerekből, addig az Opeth munkásságában ezek a mai napig fellelhetőek. Óriási kettősségek jellemzik ezt a lemez. Hiszen van itt 70-es évekbeli progresszív rock, meg akusztikus gitár, de ugyanakkor jelen van a technikás halálhörgős black/death is. Igazából ez a kettősség már lassan védjegyszerű is.

Hét dal, ötvenöt perc és ha elmondom, hogy a nyitó Coil csak 3 perc, mindjárt világossá válik, hogy nehéz lemez ez. A nyitás meglepő: akusztikus melankólia gyönyörű dallamokkal és Nathalie Lorichs énekesnő közreműködésével. Kezdésnek kicsit furcsa, de aztán a kettes Heir Apparent rögtön visszarángatja a hallgatót a valóságba. Súlyos, lassú riffek után még pár zongorahang bizonytalanságban tart, de ezután jönnek a pusztítóan romboló hörgések és kétlábgépek, vissza a régi időkbe szlogennel. A dal vége azonban megnyugszik, a filmzeneszerű befejezés csodálatos. A következő The Lotus Eater szintén hasonló stílusban kezd, hörgős és tiszta ének váltakozásával, aztán Katatonia-szerű zenei megoldások jönnek, vagy a Katatoniában vannak Opethesek? Mélységek és magasságok küzdenek egymással és a dal közepén levő jazzes, progresszív megoldások is nagyfokú zsenialitásra vallanak. A négyes Burden távolból előtűnő témái után, amolyan progresszív rock slágerré változik. Kiváló énektémák és néhol Pink Floydos zenei megoldások jellemzik, de a hammond-orgona szóló is hihetetlenül zseniális. Az ex Spiritual Beggars tag Per Viberg követi el.       
A klipes Porcelain Heart komor, éjsötét kezdése után megnyugszik, majd hol begyorsul, hol lelassul, érdekes ritmust adva a dalnak. Ebben, és a következő szerzeményben is nagy szerepe van a szinte középkorias (barokk vagy mittudom én) akusztikus gitárjátéknak. Úgy szól ez néha, mintha egy királyi udvartartásban zenélnének páran egy szolid lakoma alatt.
A majd tizenkét perces Hessian Peel maga az akusztikus szárnyalás, lebegés, de csak a dal feléig, ott hirtelen minden átmenet nélkül átmegy oldschool black/death reszelésbe, hörgésbe, majd később szinte jazzbe hajlik. Eszement stílus kavalkád. A záró Hex Omega pedig szinte mindenből felvonultat egy kicsit, amit addig hallottunk.  



Aki idáig is rajongó volt az belehallgatás nélkül nyugodtan megveheti. Aki nyitott az ilyen zenékre – mint én is – az pedig könnyen rajongóvá válhat. Minden hangjában kimagasló alkotás ez, nem sokan fogják überelni 2008-ban, az holtbiztos.

10/10