Vannak zenekarok, akik egyszer nagyok voltak, aztán szépen lassan elhalványult a ragyogásuk, aztán pedig két lehetőség maradt a számukra. Vagy eltűntek totál, vagy még úgy ahogy működnek, néha adnak egy kis életjelet és ennyi. Ez a tendencia különösen igaz az olyan zenekarokra manapság, akik a kétezres évek elején mentek hatalmasat. Vajon Az Alien Ant Farm hova tartozik? Melyik tábort erősíti a zenekar a legújabb Mantras című albumával?

Oké, egy opciót kihagytam még az elejéről, hogy szépen életben tudod tartani a lángot, ahogy azt tette a Sum 41 is például, akik azért szinten tudták valamennyire tartani magukat. Ellenben az Alien Ant Farm, P.O.D. nekem mindig is olyan volt, hogy működnek, de az az áttörő siker, amit az első anyagokkal értek el, soha többé nem jött még csak a közelbe sem. Azonban volt szerencsém mind a két zenekart látni élőben (Székesfehérváron ráadásul egy este) akkor pedig valahogy azt éreztem, hogy ezeknek a bandáknak nem lenne szabad eltűnniük, hiszen még mindig remekül szórakoztatnak. Képesek voltak lekötni a figyelmet simán, az embernek nem volt semmi hiányérzete. A Dürer Kertes Alien Ant Farm koncert pedig örökre belopta magát a szívembe, mert egy hatalmas bulit toltak a srácok anno a Soil (egy másik elhalványult zenekar) társaságában. Mondjuk az ok lehet az is, hogy annyira felénk nem járt a zenekar, vagy az is közrejátszhatott, hogy az előző lemezük is kilenc évvel ezelőtt jött ki. Mondjuk az azt megelőző is kilenc évvel korábban jelent meg, szóval elmondhatjuk, hogy a hangyák nem túl termékenyek. Közel húsz év alatt három album az olyasmi tempó, mint amit a Metallica diktál. Ettől függetlenül tűkön ültem mikor megtudtam, hogy a srácok új anyaggal jelentkeznek, hiszen tudtam, hogy jó zenészekről van szó, akik lehet, hogy már őszülnek, de talán vissza tudnak még varázsolni valamit a kétezres évek hangulatából.

A tizenegy dallal negyven percig szórakoztatnak és próbálják meg elterelni a figyelmemet a hétköznapok gondjairól. A zenekar viszonylag sok dalt megmutatott előre, így nagy meglepetésekre nem kellett számítani a hangulat tekintetében, azonban az elmondható, hogy egyben, az összes dal egészen más hangulatot áraszt. Ennek a hangulatnak vannak abszolút nyertesei és vannak vesztesei is, sajnos. Az albumot nyitó The Wrong Things, egy nagyon jó választás a zenekar részéről. A reggae lüktetéssel indított dal és a hozzá kialakított gitárhangzás egyből behúzza az embert. Egy eléggé visszafogott dal, de ez főleg Drydennek köszönhető. Az igazán nagy énekek még itt távol maradnak. Ellenben Terence megmutatja egyből, hogy még nem felejtett el szólózni. Az egész albumon, számomra a legnagyobb azonba Michael nyomatja, aki folyamatosan olyan dob témákkal rukkol elő, olyan érzést visz a játékába, amire érdemes odafigyelni.

Ez nem csak az első hallgatásnál szembetűnő, hanem ahogy egyre többet hallgattam az albumot azt vettem észre, hogy annál inkább rá figyelek. A Last dAntz az előzetes dalok közül nekem nagyon bejött az első perctől fogva. Dryden itt már kiengedi jobban a hangját, de az egész dal hangulata a delayes gitárok miatt olyan, hogy újra és újra meghallgatom a dalt. Benne van az a sound, ami a kétezres években nagyot ment, ezt idézi fel, de mégsem reprodukálja, hanem csak feleleveníti. A Fade számomra az album egyik, ha nem a legjobb dala. Ha a zenekar ezzel az albummal bejelentené, hogy visszavonul egyértelműen ez a dal lenne, amivel zárni kellene a koncerteket.

Egy olyan tökéletes korona ez a zenekar munkásságán, ahogy a Blink 182-nek a One More Time. Kimondottan tetszik, hogy a zenekar az olyan dalokkal, mint a Storms Over a mostani arcukat mutatják, nem pedig olyan dalokat próbálnak írni, mint az Anthology idején. Amúgy az album egészére érvényes ez, hogy most már nem robbanak úgy, mint régen. Amit valahol meg értek, de mégis van egy olyan érzetem, hogy a srácokban még legalább egy-két szám erejéig lenne valami brutális lendület. Kicsit az van bennem, hogy visszafogták magukat, a könnyedebb ritmusok miatt, nem engedték el a gyeplőt. Engedték rohanni a lovakat, de az őrült vágta elmarad. Ennek köszönhetően a dalok nagyon nagy többsége középtempós szerzemény. 

Tisztelem a zenekarban azt, hogy tényleg nem akarja megjátszani magát, nem a húsz-huszonöt évvel ezelőtti dalokat akarja reprodukálni, de akkor is bennem van, hogy lehet lenne még bennük lendület. Ettől függetlenül, ha tényleg azt mondanák, hogy “Kedves Közönség! Köszönjük, viszlát” azt mondanám, hogy tisztességgel vonulnak vissza, idejében egy olyan album után, amit mondjuk a Sum 41 esetében nem tudok elmondani, sajnos. Összességében a Mantras egy szelíd anyag, ami mégis őrzi azt a lángot, ami miatt szerettük ezt a zenekart tizenévesen.