Jó dolog albumsimogatót írni, mert visszaemlékszem egy adott korszakra, hogy mekkora felfedezéseket tettem akkor. Mennyire lenyűgözött egy-egy zenekar, akik valami olyat csináltak anno, amitől tátva maradt a szánk. Az Opeth is ezeknek a bandáknak a táborát erősíti, hiszen anno a Deliverance és a Ghost Reveries albumokkal egy életre ellopták a lelkem egy darabját. De a két album között is történt valami izgalmas húsz éve...
Be kell vallanom, hogy noha az említett két album hatalmas hatással volt rám tizenévesen, mégsem lettem az a kő rajongó, aki mindent tud a zenekarról. Sőt, konkrétan alig tudok valamit, csak a zene érdekel. Azért is különleges az Opeth a számomra, mert az első RockStation által akkreditált koncertem is egy Opeth buli volt. Így pláne különleges helyet foglal el a szívemben a mai napig. Lássuk be, hogy kevés zenekar képes arra, amire a svédek.
Mikael Åkerfeldt egy zenei géniusz. Folyamatosan meg tudja újítani a zenekart, szembe tud menni az elvárásokkal és mégis folyamatatosan sikereket ér el, még akkor is, amikor éppen amit képvisel egyáltalán nem "népszerű" vagy "menő". Meg amúgy ki képes arra, hogy angolul megírjon egy albumot majd azt az anyanyelvén is megcsinálja úgy, hogy az zseniálisan szól, mint ahogy tette ezt a 2019-es In Cauda Venenum albumukkal? Ha pedig még ez sem elég a csávónak olyan hangja van, amit csak imádni lehet és minden effekt nélkül egyik percről a másikra képes arra, hogy a lágy dallamok helyett sátáni hangon ordítson. Tényleg nem tudok rá mást mondani, minthogy egy zseni. És lehet ezt még azért fokozni! A zenekar 1998 és 2005 között összesen hat albumot készített el. Két év (2000 és 2004) kivételével minden évben letettek valami súlyos anyagot. Ráadásul a Deliverance, ami a Blackwater Park mellett a zenekar egyik legsúlyosabb és legnépszerűbb anyaga, a Damnationt egyszerre vették fel. Azért milyen kreativitás kell, hogy működjön az ember agyában, hogy két ennyire eltérő anyagot megírjon majd pedig rögzítsen egyszerre? Mindezt úgy, hogy a Damnation a maga "akusztikus" progrockos, agressziótól mentes módján egy igazi mestermű, amiről a mai napig beszélünk.
A felvételekről túl sokat nem igazán lehet beszélni, hiszen az In Flames A Sense of Purpose albumához hasonlóan a zenekar mindent rögzített szinte, ami a stúdióban történt. Ami érdekesség lehet, és én nagyon sokáig nem tudtam, hogy Mikael mindkét albumot az elhunyt nagymamájának dedikálta, aki egy autóbalesetben hunyt el, miközben a zenekar rögzítette az új anyagokat. A lemezek összesen három stúdiót jártak meg. A Nacksving Studiosban és a Studio Fredmanben a hangszereket rögzítették az éneket pedig a No Man's Landben. Miért is érdekes az utolsó stúdió? Ez Steven Wilson angliai stúdiója, ahol az énekeket egyetlen egy nappal a nagymama temetése után rögzítették, ráadásul Mikael egy nap alatt elkészült a felénekléssel. Ezt simán betudhatjuk egy emberi csodának is. Apropó Steven Wilson....Nem csak a stúdióját adta az albumhoz, hanem ő kevert, masterelte az anyagot, billentyűkön játszik, vokálozik, producelte az albumot és még ki tudja, hogy mit művelt.
2003 április 22-én jelent meg a Damnation mindösszesen öt hónappal a Deliverance után. A album, ahogy azt már említettük radikálisan eltér az Opeth addigi vonalától, amivel rengeteg embert veszített, de még több rajongót nyert (elhagynak százak, jönnek ezrek...) Egy az egyben elhagyta a death metalos megközelítést és rálépett arra a progresszív rockos ösvényre, ahová sok évvel később révbe ért (Heritage album és, ami utána következett) Az egész anyagot áthatja a hetvenes évek inspirációja, ami lássuk be annak idején, tényleg hatalmas meglepetés volt sokak számára. Na, de mégis milyen lett ez az anyag mai füllel hallgatva?
A negyvenhárom perces anyagot a Windowpane nyitja. Anno, hogy meglepődhetett a hosszúhajrú rocker trve rocker srác mikor haza vitte ezt a lemezt és meghallotta félperc után, hogy milyen kellemes ének van rajta. Ez volt az egyik dal, amit mindig mutogattam a nagyiknak, ha megakartam velük értetni, hogy nem csak az ordibálás létezik a metal zenében. Imádom a dobot ebben a dalban, Martin Lopez a zenekar legjobb dobosa volt. Távozása 2005-ben hatalmas érvágás volt a zenekar számára. Szerintem ez érződik is a későbbi albumokon. Minden elismerésem Martin Axenroté, jó dobos, habár már ő sincs a zenekarban. Ettől függetlenül Lopez olyan ízt tudott vinni a bandába, ami azóta is hiányzik és ezért érzem azt, hogy az Opeth kezd elkanyarodni egyre jobban tőlem.
De ez nem baj... változnak a dolgok, a zenéjük még így is zseniálisan egyedi és jó, csak nem feltétlen nekem szól minden dal. De térjünk vissza a mostani lemezhez. Aminek a végén egy olyan kellemes hangzású szóló van, hogy az embernek kedve támad egyből gitárt fogni és megtanulni azt, noha tudja, hogy soha nem fogja ilyen jól eljátszani. A közel nyolc perces nyitány után jön az abszolút sláger az In My Time Of Need. Rengetegszer hallottuk már élőben a darabos szöveggel indító szerzeményt. A gitárhangzásba egyből szerelmes lesz minden zenész, és csak ilyet próbál magának otthon kikeverni. A "refrén" hatalmasat megy, elkap egy olyan érzést, amit az ember szinte bármilyen helyzetben magáénak tud érezni, és magáévá tud tenni. A Death Whispered A Lullaby egy tipikusan olyan dal, ami az akusztikus témájával félelmet kelt bennem. Valami baljós dologra hívja fel az érzékeim figyelmét. Érdekes, hogy a dalok hossza annyira nem akar rövidülni. Sőt, öt perc alá nem igazán megyünk és mégis folyamatosan fenntartja az érdeklődésünket, a figyelmet. A Closure-rel az album feléhez érkezünk.
Az énektémákkal itt kezdenek el különösen jobban játszani, effektelni azokat. Illetve ebben a dalban hallhatjuk az első erőteljesebb riffet, noha egy perc után az a bontogatós gitártéma és a cinekkel aláfestő téma, ami átmegy egy tamos dob groove-ba egyszerűen imádni való. Továbbra is nyomasztja az érzékszerveimet, amire még a tremolós gitárral ráraknak egy lapáttal. A minimális torzított gitár itt bukkan fel először az albumon, de itt már a kínai cint is jobban püfölik. Ellenben attól sem riad vissza a zenekar, hogy mikor azt várnánk, hogy bevadul egy húszárvágással dönt úgy, hogy megtöri a groove-ot és átválltanak egy akusztikus gitártémába, ami a a dal vége felé átmegy egy távolkeleti hangulatba. Na pont ezek azok a váltások, színesítések, amik most hiányoznak. A Hope Leaves egy könnyedebb szerzemény és végre öt perc alá megyünk. Mikael olyan, mintha egy rádióból szólna hozzánk és bele látna a lelkünkbe. Steven itt is megcsillogtatja a tudását a billentyűkön. A dalban az tetszik, hogy igazából nincs sok ötlet felhasználva benne, de mégis azt érzem, hogy valami egészen mást kapok a dal alatt végig. Van eleje és vége, A-ból eljutok vele B-be, ami egy lényeges dolog. A To Rid The Disease is egy érdekes szerzemény. Mintha a szerző magának beszélne a végítélet órájában, amikor már tudja, hogy nincs vissza és nincs tovább se semmi. A billentyűknek ebben a szerzeményben is kiemelkedő szerepe van. Olyan hangulatot adnak az akusztikus gitároknak, amitől újra és újra megszeretnénk hallgatni ezt a dalt is. Az album vége előtt még találkozhatunk egy instrumentális szerzeménnyel is, ami remek szólókkal van tarkítva. Az Ending Credits tökéletes magyarázata annak, hogy nem is olyan rég miért kérték fel Mikaelt, hogy filmhez (vagy sorozathoz) írjon zenét. Erre mondhatjuk nyugodt szívvel, hogy igazi vizuális történetmesélés. A Weakness zárja az albumot, ami nincsen túlzottan tarkítva énekkel. Érezhetné azt is a hallgató, hogy igazából ez egy jammelés, egy instrumentális szerzemény. Ha nem tévedek akkor tizenhat nagyon rövid mondat szerepel a dalban. És nem igazán a gitárokra van kihegyezve, dob pedig egyáltalán nincs is benne. Ez sokkal inkább egy hangulatkeltő elem, amit tökéletesen tudnak alkalmazni.
Azt hittem, hogy ezen a cikken napokat fogok ülni, hogy összeszedjek valami értelmeset erről a számomra is különleges albumról. Ahhoz képest viszonylag hamar megszületett és nagyon kelemes emlékeket idézett fel. Ha eddig nem tetted akkor pattintsd be a lejátszóba és nosztalgiázz te is egy kicsit, vagy ismerd meg ezt a különleges érzést.
Béke, Szeretet, Metal
