A hazai trend jelenleg a rockzenében a toolos  mélységeket próbálgató metál és az indie, meg a nu metál esetleg. Karrierjét a közelmúltban indító kezdő zenekarok zöme a fenti stílusok valamelyikében tevékenykedik. Épp emiatt kuriózum a Doghitters (jesszusom, micsoda név...!) tömény hardcore zúzása a tavaly kiadott Strike című demokorongon. Más, mint minden más, amit mostanában idehaza megszokott az ember. A hardcore sosem volt egy kimondottan felkapott stílus, talán a 90 években volt néhány jó év, amikor a középpontba került elsősorban a Biohazard, a Life Of Agony, a Suicidal Tendencies, a Pro-Pain nevű bandák ténykedésének köszönhetően, de azóta ismét visszasüllyedt az igazi közegébe az underground világba, hiszen a hardcore és a mainstream valahogy összegyeztethetetlen fogalmak.

A Doghitters sokat nem tököl ezen a négy számos (igazából csak három teljes dal) anyagon; ezerrel tolják a harcore témákat bele az arcba na meg a fülbe. A srácok (Joe - basszus, Kutya - ének, Ákos - dob és Lala - gitár) nem ma kezdtek zenélni, mindegyikük rendelkezik már szakmai gyakorlattal korábbi zenekaraik által (Septic/Septic Pain, Flammable, Tűzvonal).
A felvételek Wackorék Puzzle-Pseudo stúdiójában készültek és meglehetősen nyersre és koszosra van keverve az anyag, de hardcore lemezhez ez nem zavaró annyira, jól megy a témákhoz. Gondolom a nagylemeznél azért odafigyelnek majd rá, hogy a lábdob ne úgy szóljon, mint egy kivénhedt Uzi kelepelése; én azt mondom, ha már a lábdob ennyire uralja a dobtémákat, akkor legalább szólaljon meg állatul - de itt talán nem volt idő mindent belőni tökéletesre. Nyilván egy promó anyagnál nem is ez a cél.

A dalok közti átkötéseket a stílushoz illő, nehéz atmoszférájú hangbetétekkel oldották meg, az elején egy introval indít a lemez, azután belecsapnak a Private Wrong című dalba, ami egy klasszikus kiabálós, húzós-zúzós, beindulásra késztető hardcore darab. A második, pozitív gondolkodásra, cselekvésre serkentő Temporaly Chance (koncertvideó a cikk végén) egy mély vezetőriff köré épül fel előretolt basszussal, gyors lábgép technikával. A Live With Aims súlykolós darab, jó basszusfutamokkal, a már megszokott dühös énekkel, gyomrozós lábgéppel, eszetlen reszeléssel.

Amint az a dalcímekből is sejthető, a szövegek angolul íródtak és teljesen rendben vannak mind tartalmilag  (a társadalom- és rendszerkritika örökzöld téma), mind kiejtésileg; teljesen hiteles és működő a koncepció. A metálvonalról átvett mélyebb riffek, kiállások, szólók és a groovos basszusfutamok úgy hatnak a hardcore alapok mellett, mint jó fűszerek az ételben: adnak egy kellemes, egyedi ízt a daloknak - szóval nem eszetlenkedés történik itt ezerrel; van  tervezés és jól sikerült megvalósítás is.

Azzal kezdtem, hogy nem sok hardcore stílusban tevékenykedő banda van most kishazánkban (vagy ha vannak, akkor jól elbújtak). Olyanok meg főleg kevesen vannak, akik ezt a stílust megfelelő színvonalon és hitelességgel művelik. A Doghitters a legjobb úton van afelé, hogy Magyarország nagykövete legyen hardcore-ban. A Strike demora felpakolt három felvétel legalább is erről tesz bizonyságot. Már csak egy megfelelő időráfordítással és odafigyeléssel elkészített nagylemez hiányzik, de úgy hallottam, már dolgoznak a projekten a fiúk, így nemsokára meglesz az is.