Idén aztán tényleg a retro thrash fénykorát éljük, hiszen az Exodus új –  szám szerint kilencedik - albuma már az év alaphangon harmadik nagy dobása, ha ide veszem az Overkill Ironbound  és a Heathen The Evolution Of Chaos című idei új albumait is. Ráadásul a Heathen gitárosa az a Lee Altus, aki egyben az Exodus  gitárosa is.

Az 1980-ban San Francisco-ban alakult a Bay Area thrasher Exodus sosem vitte addig, mint a thrash nagy négyese (Metallica, Megadeth, Anthrax, Slayer) igaz nem is kalandozott más irányokba nagyon – és akkor még enyhén fejeztem ki magam – mint a nagyok, ami alól talán csak a Slayer a kivétel. Bánják vagy sem, nem tudhatjuk, minden esetre csak a nagyon erős második vonal jutott nekik, igaz az nagyrészt megalkuvások nélkül és még Kirk Hammet (Metallica) is itt indult el a világhírnév felé. Így aztán nem túlságosan meglepő, hogy ezen az új lemezen is az igazi 80-as évek thrash világát öntik ránk, mintegy, az előző, The Atrocity Exhibition... Exhibit A című album folytatásaként.    

A lemezre nem éppen a nyugalom jellemző, vadul mennek a kalapáló oldszkúl thrash riffek, hegyekben egymásra pakolva Gary Holt és Lee Altus gitárosok nagyszerű munkájának köszönhetően. Ráadásul a nagyon ízes szólók is az igazi aranyidőket idézik. Tom Hunting dobos pedig biztosan kellemesen elfáradt az album felvételeiben, mert amit itt géppuska kézzel és lábbal összekalapál, az igazán emberes feladat lehetett. 

Már a kezdő   The Ballad Of Leonard And Charles ledarálja a gyanútlan hallgatót. Rob Dukes üvöltözős énekét kell egy kicsit szokni, igaz erre ott volt már az előző lemez. Nincs nagy gond tökéletesen passzol ide, csak majd 80 percben azért egy kicsit a végén már fárasztó tud lenni. És itt jön a lemezzel a legnagyobb bajom. Lehet, hogy csak én vagyok türelmetlen, vagy mindig időhiányban szenvedek, de sosem értettem, hogy minek kell  majd másfél órás lemezeket írni. Hiába a szinte tökéletes dalok halmaza, amelyekben igazából egy felesleges téma nincs, tehát igazából a 7 perc körüli hosszok is indokolhatók lennének, de a dalok annyi zenei változatosságot azért nem mutatnak, hogy ez a közel másfél órában ne fulladjon ki a végére, bár az elvakult rajongók biztosan nem így gondolják.

Igazából a dalokba nagyon nem lehet belekötni, az Exodus jó formában van ez kétségtelen. A Beyond The Pale és a Class Dismissed (A Hate Primer) a technikás játék  mintapéldái a  Hammer And Life-ban pedig megmutatják, hogy tudnak direktek és lényegretörőek is lenni. A Downfall tényleg a korai 80-as éveket idézi, itt Jack Gibson basszer domborít. A March Of The Sycophants punkos felhangokat üt meg a Nanking-ben pedig a középtempós szaggatásé a főszerep. A Burn, Hollywood, Burn újra tőből szaggatja le mindenki fejét, míg a Democide-ban újra döngölő középtempóké a főszerep és itt egy dallamosabb énektéma is előkerül. A The Sun Is My Destroyer-rel sikerült megírni a lemez leghosszabb dalát, a majd 10 perces tétel mindent felvonultat a thrash metál repertoárjából. Az  A Perpetual State Of Indifference egy rövid átkötő, amely felvezeti az album zárótételét a Good Riddance-t, mely egy dühös thrashbomba.

Az Exodus az Exhibit B-vel tökéletesen bizonyítja, hogy miért legendás képviselője a thrash műfajnak. Szinte tökéletes retro thrash anyag ez, amellyel visszarepülhetünk a legendás 80-as évekbe. A kultikus jelzőt mindenképpen ki fogják érdemelni, ha több nem is jutott nekik.