Ha már a kortárs irodalomban tananyaggá nőtte magát a posztmodern fogalma, akkor én ezt önkényesen bevezetem a zenében is, és a stílus jelenlegi magyar fejedelmévé az IHM-et (nem, nem a hónaljmirigyet) teszem. Hogy ezt miért is írtam? A műfajban új alkotó jelentkezett; a miskolci Karst zenekar Cleaning a Cave című albumának első meghallgatása után rögtön ez a fogalom jutott eszembe. Elképesztően szürreális (?) világkép, hagyományos black és death metal elemekkel felturbózva, tovább után részletek.

10 számos lemez, és önkényesen kiragadok néhány címet, hogy érezhető legyen, a világkép kapcsán mire is gondoltam: Oltalmazó, Megbomlott, Halandó, Sóvár.
És, hogy miért rúgózom ezen ennyire? A Karst zenekarhoz, pontosabban ezen albumukhoz hangulat kell. Ritkán találkozom ilyen zenével, de itt valóban így van. Annyira tömény és erőteljes, hogy ha az embert nem megfelelő pillanatában kapják el, egyszerűen nem tudja értékelni (pontosabban, tudja, de igen röviden és velősen). Ez nyilván alkat kérdése, de nálam így van. A beküldött anyagokkal általában úgy vagyok, hogy az első néhány figyelmes hallgatás után háttérzenének is a lehető legtöbbször lejátszom, miközben egyéb ügyes-bajos dolgaimmal foglalkozom itthon, vagy bambulok a bkv-járatokon. A Karst-nál ez egyáltalán nem működött, annyira tömény és durva, hogy lehetetlen volt mellette bármit is csinálni. Így aztán sokára tudtam csak „ráérezni” arra, amit a fiúk alkotnak, de végül eljött a pillanat, amikor megfelelő hangulatban találkoztunk. Akkor pedig nagyon tetszett, már ha egy ilyen apokaliptikus világkép esetében használhatunk ilyen fogalmat.

A zenéről, magáról, nehéz beszélni. Az albumnyitástól és néhány kiállástól eltekintve (ezeknek a gerincét majd minden esetben a basszus adja) a folyamatos durvulás hallható. A dob a legtöbb esetben a „centrifuga” dobolással operál, az énekdallamok között gyakorlatilag semmilyen különbség nincs, állandó üvöltés és hörgés, a nagy torzítás közepette meg eléggé elveszik a basszus. Így a tulajdonképpeni melódiát (ismétlem, a kiállásokon és néhány számkezdésen kívül) a gitár(ok) szolgáltatják. Az rendben is van, nem találtam benne kivetnivalót.
Nyilván, ezt mind így is akarták, tehát igazából nem is hibaként rovom én fel mindezt, csak elemzésként írom.

Rétegzene, amit a miskolci illetőségű zenekar visz véghez, minden szempontból. Ezért mindenképpen „reszpekt”, mert a rockzene táborán belül is egy szűk közönségről beszélünk, ráadásul mindezt magyarul, egy vidéki városban. Aki szereti az „extrém metált”, death, blackmetalt, és neadjisten Miskolc-környéki, annak megvan az új kedvenc zenekara.
Magas szinten csinálják, amit. Azonban azt is meg kell jegyezni, objektív szemmel nézve, hogy borzasztóan monoton és leterhelő, kétszer egymás után gyakorlatilag lehetetlen végighallgatni az anyagot. Ha ráérez az ember, hátborzongató perceket tud okozni, egyéb esetben viszont nem sokat tud kezdeni vele.
 
Zárszónak pedig, két idézet az albumról:
 „Nyugtalanság lesz úrrá halott országodban
A félelem eloszlik, felszabadult, (még) bizalmatlan
S akik eddig lázálmukban feledtető dúrokat pengettek.
Egy pillanat alatt minden hangra ráébrednek.”

Illetve:
„Úgyis elbuksz
Úgyis meghalsz
Én mondom meg mikor
Az epecsarnoknak oszlopából iszol

Gyengülök, kúszok
Mégis halhatatlan vagyok”

Hallgassátok meg őket itt.