A Baronesst kb. egy éve ismerem, de a kék albumuk egy elég sokat pörgetett lemez volt tőlük. Ráadásul az előzetes több volt, mint kecsegtető. A March To The Sea, a Take My Bones Away és az Eula mind egytől-egyig frankón megírt dalok voltak, és talán akik valamennyire figyelemmel követték a savannah-i zenekar munkásságát, akár még azt is hihették – beleértve magamat is -, hogy az év egyik legjobb rock lemezével lesz dolgunk. Tévedni viszont emberi dolog…

Mert itt arról van szó, hogy három év alatt gyakorlatilag három-négy, a Baroness képességeinek megfelelő számot sikerült írniuk. Meg John Dyer Baizley összedobott újfent egy fasza borítót. De azért valami csak nem passzol a dupla lemezen.

A legnagyobb probléma ott van, hogy a Yellow hamar beleül egy nyársalós, tábortüzes hangulatba, ami nem igazán passzol ahhoz a sodráshoz, ami még benne van a Take My Bones Away, March To The Sea párosban az elején.

A Little Thing egy lagymatag Black Album-os ideji Metallica refrén, közte egy fílingesebb dark wave zenélgetés, de a Baroness tudásszintje alatt marad sokkal a dal. A Back Where I Belong például egy olyan szalonzenekar száma is lehetne, amely már több száz lagzit vezetett le. Egyébként John Dyer Baizley végig tiszta énekkel nyomja a vokált. A Sealung mint egy 70-es 80-as disco/rock dal, de itt a refrénben legalább van dög. És ami a legnagyobb pofán baszás: a sárga lemez zárása az év egyik legnagyobb dala, a Vheissu-s Thriceot idéző Eula. Nagyon elkapták a srácok ezt a számot!

De aztán jön a kiábrándulás második lemezt nyitó Green Theme-mel. Az intró után a Board Up The House bluesos, country-s mentalitása elég szutyok, de a zárásra kapunk egy kis korai Baronesst. Ritka pillanat, főleg a Green részen, ami sokkal nyugodtabb, és lazább összhatásilag, mint a Yellow. A Foolsong, a Collapse, a Strechmarker mind olyan számok, amik levisznek alfába, és egy kicsit negédesen érzelgősek (értsd: nyálasak) is. De meg van a hangulatuk, még akkor is, ha ilyen műfajban koránt sem olyan magabiztos a zenekar, mint a zúzósabb részeknél. Így zárásra is egy lágy If I Forget Thee/Lowcountryval végződik a lemez is. Pálmafás naplemente, a tengeren megcsillanó vöröses fényekkel.

Ez pedig nem az a Baroness, amit megismertünk. Nem olyan borús, nem olyan dühös, nem olyan vehemens. Ez egy kifejezetten modoros lemez lett a Redhez, és a Bluehoz képest. Elsőre mindenképp furcsa, amit ezen a duplalemezen összehozott a Baroness. Van benne jó pár nagyon elkapott momentum, de majdnem ugyanennyi az üresjárat is. Persze azért nem zárom ki, hogy lesz egyszer olyan hangulatom, hogy a Yellow & Green-t újra hallgassam, de én az előzetes alapján mindenképp csalódásnak éltem meg, hogy ennyire háttérben maradt a dög, meg a zúzás a lemezükből. Mindenesetre aki csak eddig hírből hallotta, hogy van egy ilyen zenekar, hogy Baroness, az azért legyen tisztában azzal, hogy ez messze nem a legjobb lemezük.