Mike Patton egy igen megosztó személyisége korunk zenésztársadalmának. Sokan gondolják róla, hogy a túlzott manír, az exhibicionizmus túltengése beteges méreteket ölt. Aztán vannak olyanok is, mint jómagam, akik imádják, amit csinál. Mind lemezen, de főleg élőben ad egy olyan pluszt az előadáshoz, amit rajta kívül kevesen. Ami hab a tortán, hogy egy világhírű együttes frontembereként vált ismerté a világ számára, amit Ő olyan formán használt ki, hogy olyan zenekarokkal kollaboráljon és segítse ismertebbé válásukat, akiket én rettenetesen szeretek. Ilyen például az Isis vagy a The Dillinger Escape Plan. A FNM 1998-as feloszlását követően Patton beletemetkezett saját művészetébe. A Mr.Bungle féle elborultabb, kicsit túlzásba vitt avantgarde formáció első lemezét roppant módon tízeztem akkoriban.

Persze a mai napig előkerül random szerűen. Patton tábornok kifogyhatatlan kreativitása nyomán olyan egyéb formációkkal is jelen van, mint a kiváló és betegesen kifinomult Mondo Cane, a vicces Peeping Tom vagy az agyonművészieskedett zajhalmazokkal operáló egyéb magánkiadványai. Aztán 2000 derekán az ex-The Jesus Lizardos Duane Denisonnal folytatott demózgatások olyan szintre értek, hogy az ex-Helmet dobos John Stanier és a Melvins basszer Kevin Rutmanis bevonásával megalakították a Tomahawkot.

Patton az ének mellett bevállalta a kütyük kezelését is, és a tőle megszokott, hol artikulálatlan ordítással, hol dallamosra fogott témákkal, hol földöntúli zajok, morgások kíséretével és zenésztársai minden tudását latba vetve megalkották első, Tomahawk névre keresztelt lemezüket, ami igen pozitív reakciókat váltott ki a kritikusokból. Mivel Patton '98-ban saját kiadót alakított Ipecac néven, ahol aztán olyan kultikus zenekarok lemezeit jelentette meg mint az ISIS, Melvins, Unsane vagy éppen Dalek, így nem volt akadálya annak, hogy zenei elképzeléseiket lemez formájába öntsék. A listán végig futva is megállapítható, hogy az általa kiadott zenekarok még véletlenül sem anyagi, hanem sokkal inkább érzelmi megfontolások útján jelenhettek meg éppen az Ipecac gondozásában, ami ismét egy hatalmas pozitívum.

De mivel ez a cikk nem Pattonról kell hogy szóljon, ezért visszatérek a Tomahawk 4. sorlemezére, ami az Oddfellows nevet kapta. Az előzetesen megjelentetett két nóta (Oddfellows, Stone Letter) ismeretében igencsak várósnak tűnt az anyag. Első hallgatásra nem is okozott csalódást. Van pár igen csak rádióbarát felvétel (a Stone
Letter pl. pont ilyen), de megtalálható rajta a projektben résztvevő zenészekre jellemző stílusjegyek mindegyike. Hol energikus, hol melankolikus, hol lüktető, de érezhetően minden a helyén van. Patton hozza amit kell, Denison gitártémái színesek, súlyosak, Stanier a dobok mögött lubickol a progresszív témák kíséretében, de nekem mégis a basszer Kevin Rutmanis játéka tetszik leginkább.

A  13 számos anyag elég változatos, mint azt már megszokhattuk. Nekem a Rise Up Dirty Waters így elsőre kedvenccé vált, de mivel ez az alternatív/experimentális zene igényli a többszöri hallgatást, ezért maradjunk annyiban, hogy igazán emlékezetes és sokszínűre sikeredett az Oddfellows. Aki ismeri a zenekart, annak kötelező beszerezni, aki szereti Patton munkásságát annak is, aki kíváncsi, az tegyen egy próbát, és hallgasson meg pár számot a neten, mielőtt beszerzi, mert érhetik meglepetések. Nekem így az év elején kellően üdítően hatott, és egészen biztosan beleásom magam mélyebben is.