Két táborra szakadt a Ghost fan klub. A feltétlen hívekre, akik messiásként várták Papa Emeritus és a Nameless Ghouls újbóli eljövetelét, mások, a hitetlen kutyák, mint a lelkem mélyén valahol én is, akik szkeptikusan szemlélték a banda körül zajló eseményeket. Az én generációm, a "demóvoltalegjobb" generáció, elkönyvelte ezt a bandát egylemezes zenekarnak. Hiszen lehetetlen küldetésnek tűnik megugrani az Opus Eponymous-t. És ha ez nem megy, akkor rá is zendíthet a kórus: lásd fent! Aztán első hallgatás után arra jutottam, hogy ezzel a lemezzel mindenki jól járt.

Nem csinálták meg hangra pontosan az Opus II-t = Jó pont.
Nem lettek annál is mainstreamebbek, mint eddig voltak = Jó pont.
A lemezen egyetlen Satan Prayer-hez fogható nóta nincs = Rossz pont.

Viszont a lemez egésze nekem egységesebbnek tűnt, remekül tovább gondolva az Opuson hallott stílusjegyeket, még jobban ráerősítve a hammonddal a szertartás szerű előadásmódra = Jó pont.
Az olyan pillanatok, mint a Ghuleh/Zombie Queen, igazán megnyugtatóak, erre tényleg érdemes volt várni = Jó pont.
Ha ez lenne a debüt albumuk, nem feltétlen szereznének annyi rajongót = Jó pont. :-)

De azért ne tévedjünk: ez egy profi produkció, profi zenészek előadásában, remekül kitalált, megtervezett és felépített pénzcsináló gépezet. Az egész sikerre itéltetettségtől bűzlik, mégsem lehet negatívumként felhánytorgatni, mert cirkusz kell a népnek. És ha a zenei oldaláról szemléljük, abban sem találunk semmi kivetnivalót. Szóval hacsak nem varrattunk telihátas Opus Eponymous borítót a hátunkra, hanem kellő tisztánlátással tekintettünk eddig is a Ghostra, akkor a svédek új lemeze hallgatása közben felhőtlenül kikapcsolódhatunk, és várhatjuk a hasonlóan színvonalas folytatást. Azt mondjuk nem tudnám megmondani, hogy a Ghost most akkor egylemezes zenekar vagy sem....szerintetek?