A legnagyobb, idehaza is jól csengő nevű nyári fesztiválok mellett is léteznek Európában évtizedes (vagy akár még hosszabb) múltú és nagyon is sikeres, kisebb befogadóképességű, ám annál hangulatosabb szabadtéri partik. Ezek egyike a németországi Bang Your Head!!!, amely két esztendő múlva ünnepli majd a húszéves fennállását és amely évről évre megbízhatóan teljesít, azaz komoly érdeklődésre számot tartó, egyenletesen erős fellépőgárdát vonultat fel Balingen város vásárterén.
A pénteki nap skandináv módra indult számomra déltájban, az első általam látott banda ugyanis a svéd Dream Evil volt. Ezt a csapatot Fredrik Nordström producer, a Fredman stúdió mágusa hívta életre annak idején – itt gitározik – némi „powermetalkodás” ürügyén. Bő tíz év alatt le is tett velük öt lemezt az asztalra, ám a zenei és szövegi klisék halmozásán túl egyikkel sem jutott. A színpadi kiálláson sem érződött, hogy túlságosan komolyan venné magát a társaság, noha kétségkívül profin muzsikált. Ez így ebben a formában pusztán néhány koránkelő fanatikus nem túlzottan magas igényeit volt hivatva kielégíteni az első pár korsó vizezett sör legurítása mellett.
Honfitársaik, a 80-as évekbeli hard rockban kimagasló H.E.A.T. színre lépésekor ezzel szemben pillanatok alatt élet költözött a deszkákra, nyoma sem maradt a Nordström-féle „sárkányölő metal” mesterkéltségének. Erik Grönwall énekesben, aki az első számú svédországi tehetségkutató tv-show révén került reflektorfénybe és vált a banda frontemberévé, egyértelműen „benne van az X-faktor”: a már vele készült Address The Nation lemez zseniálisan megírt dallamait maximálisan hűen hozta, a három régebbi dalt is csordultig pumpálta új energiával, valamint végtelenül felszabadultan és magabiztosan vezényelte le a bulit. Öröm volt nézni és hallgatni. Akárcsak az egész zenekart.
A Masterplan körüli felhajtást én személy szerint mindig is inkább az illusztris tagságnak tudtam be, mint a tényleges zenei teljesítménynek. Sajnos e nézetem felülvizsgálására a volt Stratovarius bőgős Jari Kainulainen és Rick Altzi énekes (At Vance, Sandalinas, Thunderstone stb.) csatlakozása, illetve a mostani fellépés sem tudott rábírni. Ugyanúgy minőségi, amit ma művelnek, mint a kezdetekben Jorn Lande-val és a többi neves ex-taggal, de az égvilágon semmi rendkívülit nem nyújtanak. Félő, hogy szép csendben végleg érdektelenségbe is szürkülnek.
A Pretty Maids egy roppant sajátságos műsort vezetett elő. Négy szám az utolsó két albumról, hat az első kettőről, a köztes évtizedekből viszont egy hangfoszlány sem. No de sebaj, majd az őszi turnén, amely végre hazánkat is érinti majd... Addig legalább kaptunk egy órányi ízelítőt egy Pretty Maids buli hangulatából. Ronnie Atkins rutinos vén rókaként etette a tenyeréből a közönséget, a kisebb heggyé terebélyesedett régi harcostárs Ken Hammer inkább csak egy helyben állva döngetett, a többiek – a fiatalabb korosztály képviselői – meg tisztességes, jó melósok módjára tolták az alapokat.
A Stratovarius esetében ma is bárki felteheti a kérdést, miszerint vajon van-e élet Timo Tolkki után. Nos, láthatóan van, legfeljebb másmilyen... A köztudottan nehezen kezelhető gitárossal való szakítás óta írt dalok (különös tekintettel az idei Nemesis lemez nótáira, amelyek közül aznap négy is elhangzott) sem nélkülözik a csapatra jellemző bombasztikus elemeket és himnikus dallamokat, még ha Timo Kotipelto énekes kissé spórol is már a magasakkal... De hát lehetnek bármilyen jók, a nagyérdemű úgyis a The Kiss Of Judast, a Black Diamondot és a Hunting High And Lowt várta. Pedig tényleg rendben vannak. Magam is felkészültem rá, hogy merő nosztalgiázásba fog fulladni a koncert, a friss szerzemények azonban adtak annyit, hogy ne ilyen érzésekkel üljek neki ennek a beszámolónak. Még a Dragons bugyuta szintis intróját és fárasztó szövegét is kegyesen elnéztem a finneknek (valamint az egy szem svédnek, Jens Johansson billentyűsnek). Ám nincs mit tenni, a nagy többség még mindig az egykori sikerszámokra mozdul és fog mozdulni ezután is, amivel bizony együtt kell élnie a csapatnak. Na meg azzal is, hogy elmúltak azok az idők, amikor a fesztiválok fő attrakciói között tartottuk számon Kotipeltoékat.
Úgy alakult, hogy az extrém metal felhozatalból egyedül a Fleshcrawlt tudtam elcsípni. (Egyszersmind megtapasztalhattam, milyen a pár éve beüzemelt, fedett helyiségben lévő második színpad.) A „leginkább svéd módon megszólaló német death metal bandaként” is emlegetett, múltjához és kvalitásaihoz mérten eléggé alulértékelt ötös nem cáfolt rá a hírnevére és az elvárható elánnal darálta a valóban erőteljesen Entombed, Dismember, Grave stb. hatású témákat.
A műfaj Muppet Show-jaként is aposztrofálható Lordit pontosan az ilyen tömeges bulikra találták ki. Sőt, a szörnykosztümökbe bújt társulatot én elsősorban szórakoztató látványosságnak tartom és csak másodsorban zenekarnak. A muzsika mindenesetre abszolút közérthető vagy ha úgy tetszik egyszerű, mint a faék – az ő esetükben valódi popformátumú slágerekről beszélünk: Hard Rock Hallelujah, Would You Love A Monsterman? stb. – és élőben a bandára jellemző díszletek, jelmezek, pirotechnika és konfettieső kíséretében működik csak igazán. Könnyed, stílusos, amolyan „mindent a szemnek, semmit az agynak” jellegű performance-ról van szó (minden degradáló célzat nélkül), ezt kár is túlragozni.
Az első nap headlinere, a Saxon igazán méltó módon zárta az első etapot. Őket tényleg bárhova nyugodt szívvel meg lehet hívni és kiemelt pozícióban, de akár főbandaként is felléptetni, a jó öreg brit hadigépezet garantáltan odateszi magát. Külön érdekesség velük kapcsolatban, hogy hosszú ideig kvázi a Judas Priest és az Iron Maiden árnyékában léteztek, miután nem sikerült hasonló horderejű áttörést véghezvinniük – ehhez képest jelenleg a búcsúturnénak még a gondolatától is a lehető legtávolabb járnak és a tematikus múltidéző körökre sincsenek rászorulva. Pedig idén történetesen a Power And The Glory albumuk megjelenése óta telt el harminc esztendő, ahogy arra Biff Byford is kitért a címadó nóta előtt. Aztán már csak a The Eagle Has Landedre kerítettek sort a lemezről. (Az extra látványelemként szolgáló sas valamiért csak néhány dallal később jelent meg a háttérben, de mindegy.) Mégsem hiszem, hogy bárkinek is hiányérzete lett volna emiatt vagy bármilyen más okból, hiszen a szett a Saxon valamennyi korszakát megidézte. Biff végig nagy iramot diktált, emellett pedig kedélyesen, közvetlenül kommunikált a rajongókkal. Olykor kiragadott a tömegből és meg is lengetett egy-egy zászlót, sőt magára kapott egy felvarrókkal teli farmermellényt is, amelyet valaki feldobott a színpadra. Paul Quinn gitáros szintén feltűnően magas fokozatba kapcsolt. Nem tudom, mi hozta ki belőle, de most lényegesen többet nyújtott az általam megszokott egy helyben álldogálásnál és ingamozgásnál. Egyébként is döbbenetes, hogy a társaság micsoda energiákat képes mozgósítani élőben, noha Biff, Paul és Nigel Glockler dobos is túl van már a hatodik X-en! Jó ideig nem kell még a nyugdíjba vonuláson töprengeniük...
Szombaton a brit heavy metal új hullámának korszakából ránk maradt Hell kezdésére érkeztem. A színészként is aktív frontember David Bower vezetésével egy, a metal színtéren ritkán látható, teátrális elemekre épülő showt prezentáltak. Az egységesen fehérre mázolt arccal, egyen-szerelésben kiálló zenészek látványa eleve valami roppant koncepciózus és sötét hangulatú dolgot vetített előre, a tekinteteket azonban mindenekelőtt David szegezte magára (ahogy a muzsika is a Priest, a Maiden és a Mercyful Fate sajátos ötvözeteként írható le, úgy az ő énekhangja is egy középfekvésben mozgó, hisztérikus King Diamondot juttat eszembe), aki csakugyan minden előadói képességét bevetette és teljes átéléssel, a szó szoros értelmében előadta a történelmi / okkult témájú szövegeket.
E – legyünk stílszerűek – pokoli színjáték után a szintén NWOBHM kultuszbanda Angel Witch, pontosabban az alaptag Kevin Heybourne énekes-gitáros és társai (köztük a Carcass gitáros Bill Steer!) nem zavartak sok vizet. Ezt a full retro műsort inkább el tudtam volna képzelni este a fedett teremben vagy bármilyen kisebb klubban, úgy nagyot üthetett volna. Ekkora színpadon, a még éledező és gyülekező publikummal viszont eléggé eseménytelennek hatott, leszámítva a banda nevét viselő nóta refrénjét, amelyet az első néhány sor egy emberként zengett Heybourne-nal.
A Morgana Lefay súlyos power-thrash metalja (Metal Churchtől a Panteráig) már sokkal izgalmasabbnak bizonyult, pláne mivel náluk mindenki kitette szívét-lelkét a deszkákon. A megállás nélküli headbangelés, a mániákus riffelés, na meg Charles Rytkönen smirglis orgánuma egyaránt védjegyszerű ismérve a csapatnak és élmény volt ismét látni-hallani mindezt. Azt mondjuk különösnek találtam, hogy a legutóbbi anyagukról, az Aberrations Of The Mindról semmit nem játszottak és hat év elteltével amúgy is itt lenne már az ideje egy következő albumnak, nemde?
A Nevermore elődjének számító Sanctuary háza táján legalább már készülőfélben van az új alkotás, két friss dal be is épült a programba. A legendás Refuge Denied és Into The Mirror Black albumok egyenes folytatásáról ezek alapján nehéz lenne beszélni, de hát azt a bizonyos fonalat még akkor sem egyszerű felkapni mintegy húsz év után, ha csak az egyik gitáros posztján van eltérés az eredeti felálláshoz képest (az új ember, Brad Hull becsületesen helytállt, sőt mozgásával és fejrázásával az élő előadáson is lendített). Az okokra itt most hadd ne térjek ki... Maradjuk annyiban, hogy éles váltás sem történt, bár az átlagtempó valamelyest csökkent és Warrel Dane mélyebbre vett dallamai miatt nyilván a Nevermore ugrott be előbb. A régi sikolyokkal amúgy is folyamatosan küzdött Warrel, ám ezzel együtt bírta a strapát, talán egyedül a Battle Angelsben volt kénytelen néha-néha idő előtt leereszkedni a sztratoszférából. Minden egyéb tekintetben bizton állíthatom, hogy megkaptuk, amit vártunk a seattle-iektől. Ha intenzív és komplex, gondolatébresztő szövegekkel párosuló power metalról van szó, a fent említett két alapmű, beleértve a róluk elhangzott számokat – hogy csak a legnagyobb kedvenceket soroljam: Taste Revenge, Die For My Sins és a végén a kegyelemdöfés a Future Tense képében!.. –, kiállta az idő próbáját és izgatottan várom, mit produkál majd a műfaj egyik emblematikus énekese a többiekkel együtt a még idén esedékes The Year The Sun Died lemezen.
Két német nagyágyút maradt még alkalmam megnézni. Egy Rage koncertben egyebek mellett az a jó, hogy relatíve kevés a kötelező kör, vagyis az előre megjósolható nóta és így gyakorlatilag korlátlan a lehetőség a válogatásra a gazdag életműből. A mostani szettet azonban frappánsabban is összeállíthatta volna Peavy mester, mert a nem túl emlékezetes legutóbbi korong, a 21 dalaiból álló blokkot, pláne rögtön az elején, enyhe túlzásnak éreztem. Még szerencse, hogy a Straight To Hell és a Drop Dead is hamar sorra került. Aztán jött a buli aduásza, a Higher Than The Sky és azt hiszem, érdemes lett volna még több hasonló együtt éneklős momentumot beiktatni. Csakhogy a Soundchaser után a trió lelépett a színről és aligha ilyenre tervezte a befejezést. Gyanítom, egy időközben felgyülemlett kisebb csúszást akartak behozni a szervezők...
A nagyszínpad programját záró Accept kapcsán újra leírhatnám, amit a tavalyi budapesti fellépésük apropóján tettem. Ez abból a szempontból nem tűnhet olyan klassz dolognak, hogy egy-két nótával megrövidítve bár, de ugyanazt a műsort tolták ezúttal is Wolf Hoffmannék. Onnan nézve viszont nagyon is örömteli, hogy ennek dacára sem untam rájuk. Pont ellenkezőleg, éppoly élvezettel hallgattam ismét a klasszikus tételeket és a Mark Tornillo-korszak legjavát, amilyen lelkesedés a zenészekből áradt. A legtevékenyebben továbbra is Wolf, valamint Peter Baltes bőgős veszi ki a részét a színpadi akcióból, ők ketten a Bulletproof alatt külön hangszeres „párbajt” is vívtak. Egyébiránt itt nemigen szokás önálló szólóra vesztegetni az időt, sőt konferálás is alig van a nóták között (a helyiekre való tekintettel Mark azért bedobott pár „danke schön”-t). 2011 óta harmadszorra volt szerencsém átélni a „teuton terrort” és évi egy Accept bulit ezután is el tudnék viselni – csupán a programot kellene alaposabban felfrissíteni a legközelebbi turnéra.
Részemről az egybegyűltektől tűzijátékkal búcsúzó házigazdáknak ugyancsak kijár egy hangos „danke schön” ezért a tartalmas hétvégéért.
FOTÓK: MAGNETIC STAR
