Talán még ki sem hevertük igazán, hogy Dave Lombardo - egyes pletykák szerint akár Kerry King izmos kezei által - kikerült a Slayer soraiból, de máris itt a Philm második lemeze. A projekt még 2010-ben kezdődött Gerry Nestler énekes/gitárossal (ex-Civil Defiance) és Pancho Tomaselli bőgőssel (ex-War), amolyan kísérletezgetős közös zenélgetésnek indulva, amiből aztán 2012 derekán végül meg is született az első lemez, a Harmonic. Ami egy megosztott fogadtatású és hangulatú, sok improvizációs elemmel dolgozó, de mindenesetre Lombardo által profin szétpüfölt, valóban kísérletező lemez volt. Aztán most, két évvel ez után - és azután, hogy Dave az Amen nevű nu metál csapatot is erősíti, valószínűleg a Slayer nevű anyahajótól egyre távolabb - itt a Fire from the Evening Sun.

Az előző albumnál volt egy olyan érzésem, mintha a zenekar néhány Helmet és Fugazi lemezt váltogatott volna a hetvenes évek klasszikus rockcuccaira, majd ezután cserélgette volna még a spanglit az energiaitalos dobozokra, hogy mindezeken túl aztán előugorhasson a turnébuszból tigrisbukfencben egyenesen a színpadra, és lazán csuklóból felvegye azt a lemezt. Ezt az érzést a hatások tekintetében a Fire from the Evening Sun sem törte meg, sőt talán még picit rá is erősített néhol, viszont korántsem olyan csuklóból felrántott, elszálldogálós, spontán okosság ez, mint az elődje. Annál sokkal átgondoltabb,kiforrottabb, precízebb. Ezt a Train című nyitó tétel is jól bizonyítja már rögtön az elején azzal, ahogy egy laza rockos témával behív, majd pont mikor már megkérdezném magamtól, hogy hol van ebből az a dög, amit a múltkor hallottam, már húzza is a nyakamon a bőrt a sodró lendületével, hogy aztán megint visszatérjen a kezdőtémához. Mindezt pedig teljesen zökkenőmenetesen teszi. Ez pedig pontosan az, amiben jobb lehet ez a lemez az előzőnél, hogy a különböző zenei hatásokat, hangulatokat könnyedebben olvasztja egymásba, mint az elődje.

A címadó Fire from the Evening Sun is ilyen. A ritmusszekció menetelve törtet előre, amire gyanúsan andalító ének érkezik, hogy aztán a reszelő gitárral együtt pattogó örvénnyé változtatva magát egészen a legnyersebb punkos őrületig rohanjon. Erőteljességét tekintve nem is csodálom, hogy a teljes album is ezt a címet kapta. Aztán mindjárt itt a Lady of the Lake a maga sajátosan pszichedelikus hangulatával, amibe ugyanaz a nyersen őrlő lendület van beleoltva, ami a kilencvenesek közepén a Lollapalooza fesztiválokon azokat is beindította volna, akik még nem döntötték el, hogy ők poszt punkok vagy alterek. A következő, már nevében is hangzatos Lion's Pit kombinációja más, robosztus sludge kezdés, amit borongós avantgarde hangulattal elegyít, lágyít, hogy aztán Dave veszett kalapálásával visszatérve az alaptémához, újra megszelídítsen, majd felkorbácsoljon. Nagyjából a lemez felénél, úgy pihenés képen a Silver Queen végig kitart a hetvenes évek atmoszférája mellett. Bár csak én pihenek, mert a merész dobjáték, és az igazi időgép katalizátor gitárszóló arról árulkodik, hogy a fiúk nem.

A We Sail at Down pontosan úgy kezdődik, mint egy krimi főcímdal. Sumák, alattomos és előre vetíti a katarzist, ami nem is késik sokáig. Ami miatt azonban igazán fontos ez a dal az az, hogy kiderül belőle számomra - aminek rég ki kellett volna derülnie - hogy a basszer semmivel sem kevésbé zseniális, mint az aládolgozó ütős. Az Omniscience egy darabig olyan, mintha csak háttérzenét próbálna szolgáltatni valami beteg versfelolvasáshoz, de aztán a káoszba fulladó virtuóz hangszerjátékok meggyőznek, hogy még mindig a zene a lényeg. Az ezt követő Fanboy stíluselemeiben a lemez elejéhez próbál visszakanyarodni, de röpke két percében sem tudja fenntartani viszont azt az érdeklődést, amit elődei igen. Itt kezdtem el félni, hogy az első lemezhez hasonlóan, az alapötletek elkezdenek majd tartalmukból kiürülni és jönnek a töltelék részek. A Luxhaven csak ezt a félelmemet erősítette tovább. Ott van benne a hangszeres munka, ringat is, mégis őrülhetnék tőle, de még sem rogyok már meg. A Blue Dragon két dologgal segít visszakapaszkodni a szakadékból,a sejtelmes, éjféli vonatokhoz illő hangulatával, és azzal, hogy Lombardo - bizonyítva, hogy minden kísérleti zene titka a jó dob - olyan szinten szétkalapálja, amire már nekem sincsen kellően találó jelzőm. Aztán még mielőtt a végéhez érnék, itt van meglepetésnek a Turn in the Sky, ami végképp beigazolja, hogy van még ebben a lemezben erő. Nem biztos,hogy indokoltam, de a Sonic Youth ugrott be róla először, csak sokkal jobb dobbal. Aztán ahogy épül fel fokozatosan a nóta érzem, hogy azért lesz ez a másik nagy kedvencem a lemezről, mert minden benne van amit a Philm olyan jól tud elegyíteni. Vagyis őserő, elszállás és technika. Az utolsó Corner Girl című szerzemény pedig nem más, mint igazi lezárás. Finom bárzene, ami segít, hogy ne maradjak rajta bármin is amit hallottam. Illetve bátor, ha onnan nézem, hogy Lombardo kapcsán ezer és ezer véresszájú Slayer rajongó nem tud majd vele mit kezdeni.

Nehéz itt a végén két ütős zárómondattal objektívan értékelni a teljes lemezt, ugyanis kétszeresen is elfogult vagyok. Egyrészt Dave Lombardo kapcsán, mert azon generációból jövök, akiknek a Slayer volt a Beatles, másrészt meg, mert régóta hiányolom az olyan kísérletezős hangvételű undergroundra született előadókat, mint amilyennek a Philm zenei csoportosulást hallom. Mindenesetre biztos nem verek át senkit, ha azt mondom érdemes meghallgatni a lemezt akkor is, ha kísérletező mivolta, emészthetősége valahol a szokásos zenehallgatási komfort zónán kívül van, mert az érdekes dolgok sokszor pont ott, azon kívül történnek.